(Forrás: https://www.kortarsonline.hu/) 2018. 12. 28. Gyürky Kata
Európaiként hirdette meg aktuális, 2018/19-es évadát a debreceni Csokonai Színház. Így nem véletlen, hogy a teátrum első prózai premierje a svéd Ausust Strindberg egyik darabja, a Júlia kisasszony volt, amelyet a Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, Jeles András átiratában láthat a közönség.
Közel ötperces némafilm – ezzel indul a debreceni Csokonai Színház Víg Kamaraszínházában az August Strindberg-mű, a Júlia kisasszony színpadi változata. A mozgóképes alkotás mint felvezető korántsem öncélú: a darab színre vivője, a Kossuth- és Balázs Béla-díjas Jeles András egyfelől a korabeli nagyváros „farkastörvényeinek” kitett emberek láttatásával nemcsak Strindberg korát, a 19. század végét hozza közelebb, hanem egy, a darab során a néző számára csak a későbbiekben felfedezhető összefüggést is előrevetít.
Mégpedig a tulajdonképpeni véletlen szerepét, amelynek köszönhetően a Strindberg-darabkét főhőse, a grófi származású Júlia kisasszony (Móga Piroska) és az ő kúriájában dolgozó lakáj, Jan (Mészáros Tibor) az életben találkoznak egymással. Hogy kettejüknek egymáshoz bármilyen közük is legyen, legalább annyira esetleges, mint az, hogy az utcán – hasonlóan a Strindberg korát idéző némafilmben látottakhoz – ki kivel fut össze, vagy épp kivel nem. „Itt állunk egymással szemben… Jönnek-mennek az évszázadok-évezredek, vég nélkül… számolatlanul… és mi találkozunk az időben, mint egy kávéházban… pont maga és pont én, nem egy másik. Elég furcsa…” – mondja a grófkisasszony a lakájának, ám ekkor még nem sejti, hogy találkozásuk nemcsak furcsa, de reá nézve végzetes is.
Jeles András, mielőtt Strindbergnek ezt a darabját színre vitte volna – a dráma két ember szerelmi(?) viszonyát és épp rangbéli különbségeikből fakadóan kapcsolatuk lehetetlenségét láttatja –, jelentősen átdolgozta a szöveget. Mégpedig annak érdekében, hogy az eredeti műben fajsúlyosan jelen lévő nő–férfi viszony érzelmi oldala helyett inkább annak ösztönszintű s épp ezért – rangbéli különbség ide vagy oda – megakadályozhatatlan összetevőjét érzékeltesse. Azt az állatokra is jellemző ellenállhatatlan vágyat, amelynek fennállása esetén ész, értelem, társadalmi körülmények és akár egy, már meglévő kapcsolat sem lehet gátló tényező a beteljesedés szempontjából. Hiszen hiába van Jannak párja a szintén a kúriában dolgozó szakácsnő, Kristin (Hajdu Imelda) személyében, akivel már az esküvőt tervezik, s akivel társadalmilag is egymáshoz illenének, s hiába jegyzi meg ez a lány már a darab elején, hogy Júlia nem veheti el tőle a férfit, mert „nem passzolnak”, mindez – láttatja velünk a rendezés – mit sem számít a nemi ösztönök működésbe lépése esetén.
Pláne akkor nem, ha a két, egyébként „nem passzoló” ember kapcsolata épp az év legrövidebb éjjelén, Szent Ivánkor kulminál, amikor „az ártatlan játékok ünnepe van”, amikor Júlia szerint „nem számít a rang”, s amikor az átvirrasztott órákban az álmok mégis beteljesülhetnek. A mindenfajta morális gátat átszakítani képes Szent Iván-éj tehát tökéletesen alkalmas az ösztönszint győzedelmeskedésére az emberi racionalitás felett, s Jeles András rendezésének minden egyes momentuma – a díszleten, a szereplők hanghordozásán és gesztusain át a szexuális „szabadosságot” jelképező dalbetétek trágár szövegeiig – ezt tükrözi egy sajátos, a Jannal való liezonja következtében Júlia kisasszony személyiségében bekövetkező végzetes metamorfózisba ágyazva.
Egy télikerttel ellátott kúria nappalijában zajlik a három szereplő között a párbeszéd, ahol a konyhával – mint Kristin „várával” – egybekötött helyiséget végig sejtelmes gyertyafény övezi. Ebben az erotikusnak is mondható félhomályban Kristin is, Jan is utal arra, hogy „az ünnep tiszteletére a kisasszony megőrülni méltóztatik”, hiszen először a rangban hozzá szintén nem illő erdőőrrel táncolt, „keringett, mint a veszedelem”, azt követően pedig Jannal is valcerozni szándékozott. A kisasszony választásaiban elvileg nincs semmi kivetnivaló, hiszen grófi rangja miatt valóban ő döntheti el, hogy kivel óhajt táncolni. Jan viszont annak is szemtanúja volt, ahogyan a volt vőlegényét, mint egy kutyát, a lovaglópálcával „hoppozni” tanította. Az ilyen jellegű viselkedése, illetve Jeles András koncentrált átiratában Kristin újabb megjegyzése, amely szerint akkor ilyen Júlia, amikor megjön neki, azaz amikor „szaga lesz”, egyértelműen az állati ösztönök előtérbe kerülésére utal a szereplők viszonyrendszerében. Ahol a társadalmi hierarchia csúcsán álló Júlia ekkor még nem más, mint egy „állatidomár”, aki mindenkit – minden számára alattvaló „állatot” – irányíthat.
Az ösztönszint erőteljes jelenléte miatt pedig nem csodálkozunk, hogy – főleg Júlia „erőszakos magatartásának” köszönhetően – Szent Iván éjjelén megtörténik az, ami közötte és a lakáj között nem történhetne meg. A magát „lovagnak” aposztrofáló, saját képességeit a társadalomban elfoglalt helyénél jóval nagyobbra tartó lakáj „feltörekvő álma” ugyan Júlia, jó ideig mégis próbál racionálisan ellenállni a kisasszony ösztönkésztetésének. Ám a közeledő ünnepi sereg erotikus, sőt ocsmányan frivol nótáit hallva – a Csokonai Színház kiváló énekkara közreműködésének hála – nála is elszakad a morális gát. A „tragédia” bekövetkezte után azonban Jan megmarad, pontosabban visszaváltozik racionálissá: Mészáros Tibornak épp ezért az előadás során nem változik az intonációja, csak egyre kegyetlenebbé válik a hangja. Júlia viszont – s Jeles András rendezésének ez a legnagyobb érdeme – úgy megy végig óriási átalakuláson, hogy azt elsősorban az őt megtestesítő Móga Piroskának a mondatain túl, azaz az ösztönösen érzékeny és gyönyörű játékán keresztül érzékeljük, amelynek hatására a korábbi „szereposztás” is felborul. Az „esetet” követően Júlia egy ideig még próbál „állatidomár” maradni, s felajánlja, hogy beszéljenek úgy, mint „férfi a férfival”, de hallva Jan észérveit s egyre kegyetlenebb megnyilvánulásait, fokozatosan elgyöngül, s ő maga válik sebezhető, idomítható és megalázható kis állattá. A szerepcsere tehát megtörténik, amelyet ismét finom eszközökkel láttatnak a rendező kiváló koncepciójának köszönhetően a szereplők. Jan mint feltörekvő lakáj elérte a célját: Júliát megkapva fölébe kerekedett, s „nyeregben érezvén magát” a korábban a nő kezében lévő lovaglópálca suhintását imitálva egzecíroztatja most már „áldozatát”. Állatokra jellemző nyögésekkel idézi fel Júlia szexuális aktus közben elszabaduló ösztöneit, s úgy végez a kisasszony „barátjával”, a kalitkába zárt csízzel, mint egy kegyetlen nőgyógyász, aki direkt úgy nyúl be a nő testébe, hogy mindenképpen véres legyen a keze – s a madár kivégzése Júlia sorsát is előrevetíti.
