(Forrás: http://www.muut.hu/) 2017. 01. 18. Váró Kata Anna
(Závada Pál: Jadviga párnája. Színpadra írta: Góli Kornélia, rendezte: Mezei Kinga, Debreceni Csokonai Színház)
Závada Pál írása a klasszikus, elbeszélésmódjában ugyanakkor számos modern vonást is hordozó, három generációt felölelő családregényt hozta vissza a huszadik század végének posztmodern magyar irodalmába. A Jadviga párnája történelmi tabló is egyben, hiszen a család széthullása hátterében végigvonul a Kárpát-medence történelme az első világháborútól a nyolcvanas évek közepéig. A megjelenésétől fogva nagy népszerűségnek örvendő regényből 2000-ben készült film (rendező: Deák Krisztina), majd 2012-ben színpadi változat (rendező: Hargitai Iván), mindkettő Závada Pál közreműködésével. Az író bevonása nélkül, Góli Kornélia dramaturg által a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház számára készített átirat az első igazán önálló, a szerzői kéz beavatkozása nélkül készített színpadi adaptáció.
A debreceni teátrumban színre vitt előadás, ahogyan a Hargitai Iván által rendezett színpadi változat is, átugorja a menyegzői előkészületeket, és egyből a házasságkötés képeivel indítja a cselekményt. Az ifjú pár, Osztatní András (Kiss Gergely Máté) és Palkovits Mária Jadviga (Sárközi-Nagy Ilona) cinkos, évődő összenézései az önfeledten mulatozó és egyre inkább lerészegedő násznép forgatagában is legalább annyira szembetűnő, mint Mamovka (Oláh Zsuzsa) rosszalló tekintete, mellyel menyét és a frissen megkötött frigyet szemléli. A menyegző közben szól ki Ondris a nézőkhöz, és jelenti be, hogy ezen a napon, azaz 1915. február 6-án (a regényben egy nappal korábban) kezdi meg naplókönyve írását: „…önmagamnak (de csakis magamnak), hogy vénen is emlékezzek rá, azt fogom megörökíteni legelőször, hogyan nyertem el Jadvigám kezét.” Ondris első szavai még telve vannak reménnyel, bizakodással, az a történet azonban, ami ott kezdődik, ahol a tündérmesék véget érnek, aligha lehet mesébe illő. Ondris feljegyzéseinek előrehaladtával feltárulnak előttünk feleségével kapcsolatos kételyei, melyek egy része bizonyosságot is nyer: Jadviga iránta és a házasélet iránt tanúsított elutasító magatartása és a mindezek nyomában járó fokozatos reményvesztés. Naplója így válik a boldogtalanul éltek, míg meg nem haltak megörökítőjévé.
1937-ben, Ondris halála után kerül Jadviga kezébe a naplókönyv, aki folytatja a feljegyzéseket, amiket aztán Jadviga és szeretője, Winkler Franci (Papp István) törvénytelen gyermeke, Miso (Galló Ernő) egészít ki sajátjaival. A regény különös művészi fogása, hogy arról a bizonyos, már az elejétől bele-beleírogató harmadik naplóíróról csak jó idő elteltével derül ki, hogy valójában Miso az. Megtartja ezt a színpadi változat is, melyben az első pillanattól az utolsóig jelen van a színen egy alacsony kis ember, aki szlovák kifejezéseket fordít magyarra (egy dél-alföldi, szlovákok lakta településen játszódik a történet), és rendre megjegyzésekkel egészíti ki az eseményeket, de kilétére csak az előadás utolsó harmadában derül fény. A három fiktív szerző által írt feljegyzésekből vagy feljegyzéstöredékekből összeálló, a nézőpontok között és az időben is folyamatosan ide-oda ugráló történet éppen ezen elbeszélésformájánál fogva válik el a klasszikus családregényektől és hordozza magában a modernséget. Ondris és Jadviga házasságának története abban is modern, hogy ellentétben a klasszikus melodrámákkal, a hősöket nem valami legyőzhetetlen körülmény választja el egymástól. Bár az ő történetükben is szerepet kap a politika és a háború, mégsem ez áll a boldogságuk útjában. Kettejük boldogtalansága leginkább önmagukból fakad, és a hiányból: az őszinteség és egymás megértésének hiányából, és ennek következtében az egymásra találás és az igazi egyesülés lehetetlenségéből. „Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetődnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk és együtt laknunk e belső tájainkon nem sikerült soha” — jegyzi meg Jadviga, amikor először ír bele Ondris naplójába (Magvető, 1997, 59). Látszólag az őszinteség hiánya teszi tönkre Jadviga és Ondris kapcsolatát, de vajon ha feltárult volna minden titok és bizonyosságot nyert volna minden sejtés, képesek lettek volna ennek terhével boldogan vagy egyáltalán bármi módon élni? A heves érzelmek, a viszonzásra a kívánt személytől nem találó, éppen ezért őrlő szenvedély mellett a titok, az elhallgatás, a gyanú és a véletlen mint megszokott melodrámai elemek vannak jelen végig a történetben, amely a három elbeszélőnek köszönhetően mindvégig bizonytalanságban tart. Bizonyos dolgokat írói még a naplónak sem vallanak be, vagy éppen később derül csak ki, hogy egyes bejegyzésekben elhallgatták az igazság egy részét. Ez a bizonytalanság, ami olyan lebilincselővé teszi a regényt, a színpadon nehezebben visszaadható. Itt minden direktebben hat, a finom utalások kimondva egyértelműsítenek dolgokat, ahogy a színészek játéka is. Ugyanakkor némely titok mindvégig rejtve marad. Miso mondja ki nyíltan súlyos kétségeit szüleivel kapcsolatban, választ azonban nem kapunk sem a lezárásból, sem a korábban látottakból. A záróképben a forgó díszletben felsorakozik az összes szereplő, Jadviga pedig a magasban elhelyezett ágyán tömi párnáját, a címbeli párnát, amit anyja hímezett és hagyott rá, a párnát, amely, meglehet, az említett titkok egyetlen tudója.
A Debrecenben színpadra állított Jadviga párnája, bár Mamovka és Miso által mindhárom generáció megjelenik, mégis leginkább az Ondris ‒ Jadviga ‒ Winkler Franci-szerelmi háromszögre, illetve Jadviga és Ondris boldogtalan házasságára összpontosít, ezért tűnik megfelelőbbnek történelmi tablóval kiegészített melodrámaként és nem családregényként vizsgálni. Góli Kornélia átirata és Mezei Kinga rendezése elsősorban a lélektani motivációkra összpontosít, főként arra a belső útra, melyet Jadviga és Ondris tesznek meg a reményteljesen induló menyegzőtől halálukig. Ennek a kiemelésnek, a műfaji hangsúlyok áthelyezésének, ahogy egyáltalán a terjedelmes regény színpadra adaptálásának több „áldozata” is van. A legszembetűnőbb a regényben a józan meglátásokat képviselő Gregornak, az öreg szolgának a hiánya, akit ugyan felemlegetnek néha, de soha nem jelenik meg a színen. Mamovka karaktere is jócskán leegyszerűsödik, az őt megformáló Oláh Zsuzsának az esküvőn hallható szitokszavain és rosszalló pillantásain túl csak a téboly és az őrjöngés pillanatai maradnak. A teljes alkoholizmushoz és széteséshez vezető fokozatos leromlást kell az Ondrist megformáló Kiss Gergely Máténak megmutatnia, aki szerelemmel és vággyal teli ifjú férjként lép először a színre és a néző szeme láttára válik csalódott, felszarvazott, az italhoz, majd az öngyilkosságba menekülő, de a feleségébe a végsőkig reménytelenül szerelmes férfivá. Míg Ondrison egyértelműen látszik, hogy honnan hová tart, Jadviga karakterénél ez nehezebben érhető tetten. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Závadának sikerült megteremtenie a huszadik század végi magyar irodalom egyik legösszetettebb, legellentmondásosabb nőalakját, aki egyszerre képes heves imádatot, ádáz gyűlöletet vagy éppen megvetést kiváltani a körülötte lévőkből éppúgy, mint a közönségből. Jadviga saját bevallása szerint is rossz feleség és rossz anya, szeretőnek is inkább szeszélyes, mint szenvedélyes. Se a férje, se a szeretője, se a gyermekei mellett nem lel soha igazi megnyugvásra, boldogságra. Talán a női kezek műve, hogy a Mezei‒Góli-féle színpadi változatban ha nem is szerethető, de sokkal inkább megérthető figurává válik ez az örökösen vívódó, a saját súlyos titkaitól soha nem nyugható, a falusi életben és különösen az Ondrissal kötött házasságában önmagát nem találó asszony. Rendkívül finom érzékenységgel formálja meg ezt az ellentmondásokkal teli és ellentmondásos viszonyulásra késztető nőt Sárközi-Nagy Ilona, akinek megannyi árnyalatot és finom rezdülést hordozó játékát nem lehet nem lenyűgözve nézni. Hasonlóan sokszínű a Marosvásárhelyről Miso szerepére vendégül hívott Galló Ernő alakítása is, aki Sárközi-Nagy Ilonához hasonlóan remek választásnak bizonyul.
Bár a színpadi szövegben nehezebben megszólaltatható az a három, egymástól gyökeresen eltérő stílus, amiben a naplókönyv íródik, a színészi játékkal párosítva érzékletes marad Jadviga és Ondris neveltetésbeli különbsége és eltérő lelkiviláguk, ahogy Miso visszamaradottsága is, aki ennek ellenére nemegyszer remekül ráérez dolgokra, sőt ki is mondja azokat. A szöveg időbeli ugrásait a rendre elhangzó dátumok segítik, de rásegít a díszlet (Ondraschek Péter) vertikális és horizontális tagolása és a forgószínpadnak köszönhető változásai is. A színpadkép a matériához mérten részletezett és grandiózus, ezt hangsúlyozza, hogy a színház nagyszínpadán kap helyet az előadás, ami meglehetősen ritka a többnyire stúdiószínpadokra és kamaraszínházakba száműzött kortárs magyar színművek esetében. A függőlegesen és vízszintesen is erősen tagolt tér használata teszi szemléletesebbé az időben ide-oda ugráló cselekményt, így láthatjuk például egy képben, hogy Jadviga fentebb idézett sorai akkor hangzanak el, amikor Ondris már holtan fekszik. A díszletnek köszönhetően egyszerre lehetünk annak is tanúi, hogy miként szenved Ondris a tanyán, miközben Jadviga a szeretőjével múlatja az időt, és így tud Miso is végig a színen maradni, a többi szereplő számára legtöbbször észrevétlen narrátorként.
