(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2017. 09. 18.
Debrecen – Közeledik az első premier: Adélaïde Pralon harmadjára tér vissza a Csokonaiba, és ezúttal George Sand életét viszi színre.
Adélaïde Pralon, a fiatal francia drámaíró, rendező és műfordító harmadszorra tért vissza Debrecenbe, a Csokonai Színházba. Előbb a Képzeletbeli operett és az Imígyen szóla Louis de Funès című előadások rendezőasszisztense és társrendezője volt Valère Novarina oldalán, majd az idei évben egy különleges projektbe fogott a színház két színésznőjével, Varga Klárival és Szakács Hajnalkával. A 19. századi írónő, George Sand életét és művészetét idézik meg egy zenés fantáziajátékkal. Az ősbemutató szeptember 29-én lesz a Horváth Árpád Stúdiószínházban.
Dehir.hu: Több mint egy évet töltött George Sand társaságában. Hogyan változott a róla alkotott képe ez idő alatt?
Adélaïde Pralon: Korábban keveset tudtam Sandról. Olvastam néhány regényét, például A kis Fadette-et, láttam néhány róla szóló filmet, de főként Alfred Musset A század gyermekének vallomása volt az, ami húszéves korom körül igazán felkavart. Musset a Sanddal való szakítása után írta ezt a könyvet. Felkavart azzal a tablóval, amit a művészeteket meghatározó romantikus századról rajzolt és azzal is, ahogy lefestett egy kiábrándult, illúziót vesztett, elkeseredett generációt, amely azóta is létezik. Egy évre belevetettem magam George Sand hatalmas életművébe. Az önéletrajzi írásaival (naplók, útirajzok, memoárok, levelek) kezdtem, aztán választottam néhány regényt (Indiana, Lélia, Consuelo) és persze felfedeztem a színműveit, amiket senki nem ismer, pedig nagyon viccesek.
Egy mélységesen emberi nőt ismertem meg, aki a könyveiben teljesen kiadja magát, aki mindennel együtt, szégyen és büszkeség nélkül vállalja azt, aki, aki kigúnyolja a közvéleményt, aki nem akar megnyerni magának senkit, viszont folyamatosan kutatja a létezését, a helyét, az élete értelmét. Volt róla a fejemben egy homályos kép, egy erős, érinthetetlen, tekintélyt parancsoló alak, és aztán megismertem egy valódi nőt, egy bátor és törékeny, magabiztos és bizonytalan, úttörő és anyáskodó nőt, egy filozófust és költőt. Egy irodalmi nagyságokkal (Hugo, Balzac, Zola, Faubert stb.) teli évszázad közepén árad belőle a szabadság, az egyszerűség, a tiszta levegő.
Dehir.hu: Sand jól ismert szerző Franciaországban, de itthon keveset tudunk róla. Mit kaphat tőle a magyar közönség?
Adélaïde Pralon: Természetesen gondolkodtam azon, hogy milyen szemmel láthatja majd Sandot a magyar közönség, mégha azt is hiszem, hogy a franciák se tudnak igazán többet róla. Azt gondolom, hogy a legfontosabb, legaktuálisabb téma bizonyára a nőiség.
Dehir.hu: Hogyan tud érvényesülni egy nő egy férfiak dominálta világban? Hogyan értetheti meg magát anélkül, hogy kivetkőzne önmagából, hogy álruhát öltene? Hogyan lehet egyszerre szerető, anya és művész? Létezik-e tipikus női alkotás?
Adélaïde Pralon: Személy szerint én azt hiszem, hogy igen. Úgy gondolom, hogy a nők, a történetük, a testük által nem ugyanolyan érzékenységgel rendelkeznek, mint a férfiak. Sanddal egy olyan női érzékenység felfedezésére indulunk, amelynek egyszerre jelenik meg a sérülékenysége és az ereje. Művészként − személyisége minden oldalát használva − a szabadság egyfajta példaképét is megtestesíti egy gyakran norma- és formakövető társadalomban.
Dehir.hu: Elég sok sztereotípia él Sand alakjáról. A kutatásai során azokból a témákból indult ki, melyek vonzották, vagy épp ellenkezőleg, azokból, melyeket kerülni akart?
Adélaïde Pralon: Mindenféle előzetes megfontolás nélkül kezdtem hozzá a munkához. Amikor idén januárban először találkoztam a két színésznővel, Varga Klárival és Szakács Hajnalkával, voltak ötleteim, de még az előtt hallani akartam, hogy mi érdekli őket Sandból, hogy hozzálátnék a velük közös és nekik szóló írásnak.
Féltem, hogy a szerelmi történetekről és a férfinak öltözésről beszélnek majd. Pedig ami igazán érdekelte őket, az a gyerekkora és a képzeletbeli világa volt. Nagyon megörültem! Úgy döntöttünk tehát, hogy arról mesélünk, hogyan vált Sand művésszé, és ezen keresztül arról, hogy a gyerekkor csíráiban miként tartalmazza a felnőttet, akivé válunk. Természetesen el akartam kerülni a szerelmi történeteket, hiszen nagyon sok van belőle, és nem is tudtam volna, hogy melyiket válasszam! Ezenkívül érdekesebbnek tűnt számomra, ha Sandra, a nő figurájára koncentrálok. A férfi könnyen elvitte volna a főszerepet. Persze szóba kerül a szerelem témája is, hiszen ez megkerülhetetlen. Nem lehet elmesélni egy élet történetét anélkül, hogy a szerelemről ne beszéljünk.
Dehir.hu: Egy magyarországi kőszínházban a közösségi írás, a próbaidőszak töredezettsége és az ilyen típusú nemzetközi együttműködés több mint kivételes. Milyen előnyei és hátrányai voltak ennek a helyzetnek?
Adélaïde Pralon: Igazából nem nagyon látom ennek a módszernek a hátrányait, ha csak azt nem, hogy egy zenés előadást élőben kellett megírnunk harminc napnyi próbaidőszak alatt, és ez kicsit olyan, mint ejtőernyőzni, de egy igazán kicsi ejtőernyővel. Mégis szeretem ezt a kockázatvállalást, ami rákényszerít, hogy a lényeggel foglalkozzunk. Adorján Beáta dramaturg és Miklós Eszter fordító pedig sokat dolgoztak azon, hogy a szöveg is ugrásra készen álljon. Nagyon szeretek rövidebb időszakokban próbálni, mert a dolgok állás közben is haladnak. Érlelődnek, egyre mélyebbé válnak a gondolatok a csapat minden tagja számára. Bár már korábban is írtam színpadra, most először volt ennyire közösségi az írás. Ahhoz, hogy életre keltsünk egy ilyen sokszínű és összetett nőt, mint Sand, aki időnként tele van ellentmondásokkal, szükség volt arra, hogy a csapat valamennyi női tagja hallassa a hangját. Ez persze nem egy olyan módszer, amely minden projektben működik, de ezúttal meg kellett találnunk egy közösségi működési módot, és a folyamat igazán izgalmas, megindító, lelkesítő volt. Végső soron az előadás nem a rendező víziója, hanem inkább egy kaleidoszkóp, amely az összes kristály fényét egy egyedülálló kombinációban veri vissza.
Dehir.hu: Az alapvetően patriarchális magyar színházban igazán ritka, hogy egy ennyire női csapattal dolgozik együtt. Adott ez valamilyen különleges színt az előadásnak?
Adélaïde Pralon: Nem tudom. Nekem természetesnek tűnik, hogy a nők alkotnak és dolgoznak. Remélem, hogy hamarosan semmi különleges nem lesz ebben. És persze nagyra értékeljük a férfiak, Márkos Albert zeneszerző, Mathieu Lorry-Dupuy szcenográfus és a színház egész műszaki személyzetének jelenlétét. Mindazonáltal − anélkül, hogy erről külön beszélnünk kellett volna − a csapat valamennyi női tagja tisztában volt a téttel, és talán ez is magyarázza a csapaton belüli kiváló összhangot.
Szeretnénk a nőket ünnepelni, megmutatni, hogy mire képesek a 19. században és a jelenben. Az biztos, hogy Sand szabadságért folytatott küzdelme még ma is érvényes. Igyekszünk élni a lehetőséggel, hogy szót kaptunk.
Dehir.hu:Mennyiben tekinti életrajzinak és önéletrajzinak az előadást? Mi szól Sandról és mi Önről?
Adélaïde Pralon: Ez nehéz kérdés. Először is meggyőződésem, hogy a lehető legközelebb jutottunk Sandhoz. Nem elégedtünk meg azzal, hogy elmeséljük az életét, szeretnénk megmutatni, hogy ki volt, hogyan érzékelte a világot. Megpróbáljuk a nézőt bevinni Sand fejébe, a képzeletébe, a szívébe, innen jön a fantáziajáték formája, az előadás álomszerűsége, amely a valóság és a fikció között mozog. Ugyanakkor természetes, hogy azokat a részeket válogattam ki az életművéből, amelyek jobban megérintettek. A színésznők is azokat a dalokat vagy történeteket választották, amelyek megmozgatták őket. Nőként, anyaként és művészként azonosulok Sand problémáival, ahogy azt hiszem, sok mai nő teszi. De azt is szerettem volna, hogy az előadás a nyelve, a képei, a zenéje által tükrözze a romantikus lelkületet, hogy valódi utazássá váljon a néző számára. Onnan már rajta áll, hogy ezt az álmot a saját történetéhez kapcsolja.
