(Forrás:http://www.hajdupress.hu//) 2015. 11. 07. Gyürky Katalin
Krajcsi Nikolett és Mészáros Tibor alkotó-, szerző-, színész-, de most, a Kismama-kaland című előadás kapcsán mindenekelőtt szülőpáros hetven percbe sűríti bele annak az örömteli pillanatokkal, ugyanakkor kételyekkel dúsított hét hónapnak az élményét, amelyet eddig a születendő gyermekük körül tapasztaltak, átéltek. Annak ellenére, hogy a színpadon csak a pár egyik tagját, Krajcsi Nikolettet, vagy, ahogyan önmagát a darab elején bemutatja, „Nikit, az 1.0-ás kismamát” látjuk, végig azt érezzük, hogy az apuka, „Tibi” is folyton jelen van. Nemcsak azért, mert együtt írták illetve szerkesztették azt a szöveget – saját és más hasonló helyzetben lévő emberek élményeire támaszkodva –, amely amúgy is unikálisnak számít a színházi életben, hisz alig szól darab erről az időszakról, hanem azért is, mert „Niki” finom játéka végig azt sugallja: nem ketten, hanem hárman vannak. Minden szava, mondata arról is szól, hogy a gyermek megfoganásától kezdve ennek az időszaknak nem csupán a kismama és a pocaklakó, hanem a kispapa is a részese, és hogy ezt az időszakot a kispapák, jelen esetben az adott kispapa szintén sajátos módon éli meg és dolgozza fel.
Ha a darab leragadna az ő hármasuk mindennapjainak a bemutatásánál, azt, azt gondolom, nem volna érdemes előadni. Mert az tényleg csak rájuk tartozna. Ám a kispapa „szerepét” játszó Mészáros Tibor rendezte előadás túlmutat ezen, s így lesz több szempontból is különleges vállalkozás. Hiszen itt a színész-rendező és a színésznő nem másnak a bőrébe bújik bele, nem egy, már meglévő szerepet rendez és játszik, nem egy másik embert alakít, hanem saját magát „játssza el”: a saját kismama- és kispapa-létét kell érzékeltetnie a színpadon. Ugyanakkor – hiába ők szerkesztették, és hiába „Niki” játssza a darabot – azt valójában az élet, a saját életük írta nekik. Olyannyira az élet írta és írja, hogy ennek az alakulófélben lévő családnak a legmeghatóbb jelenetei sem maradhatnak (magzat)burokban: folyamatosan olyan, társadalom felől jövő kérdések tűzdelik, keresztezik, amelyeket nem tudnak figyelmen kívül hagyni. A magánélet és az egyre növekvő pocakkal megélt társadalmi létezés között oszcillál tehát a történet, úgy, hogy sokszor a kettő közötti határ aligha húzható meg.
Erre a legszembetűnőbb példa az első trimeszter bemutatása. „Niki” itt egyfelől azt ecseteli, hogy a folyamatos émelygés, hányinger és hányás mellett – amelyet rendkívül ötletesen egy, a lakásuk ajtaján kopogtató női hang érzékeltet: hahó, itt vagyok, s még jó pár hétig nem foglak békén hagyni –, azzal is meg kellett küzdenie, hogy nem tudta, „Tibi” mit szeretne, hogy igazából akarja-e ezt a babát vagy sem. (Idézem: „a felfoghatatlanban meg kellett kérdeznem az iszonyatost”, azaz, nincs ugyan kimondva, de talán még az abortusz lehetősége is felmerült benne). Másfelől azt mutatja be, hogy épp az állapota kapcsán rögtön beleütköztek őket érintő, belőlük kiinduló, de valahol rajtuk kívül álló problémákba: hogy meddig titkolhatják el, el kell-e titkolniuk, vagy épp kinek mondhatják el a nagy hírt, hisz a „terhességi tünet-együttesre” a társadalom felől azonnal érkeznek is – nyilván indokolatlanul, és, elnézést a szóért, pofátlanul – az odatüremkedő kérdések, felvetések: „Tibi” nem is a férjed, „csak” a párod, s máris babát vártok??? Nem is vagytok összeházasodva, nem is oly rég vagytok együtt, s máris??? Biztos, hogy készen álltok rá???
