Debrecen – Interjú Ráckevei Annával, a Csokonai Nemzeti Színház igazgatójával.
Az augusztus 29-i országos színházi évadnyitó gálával kezdődik a Csokonai Színház százötvenedik évada. A jubileum kapcsán Ráckevei Anna igazgatóval beszélgettünk.
Milyen elképzelés, koncepció alakította az ünnepi évadot?
Ráckevei Anna: A színházbarátok nyilván szeretnék ünnepi díszben látni az évadot és a színházat is. Eddigi évadainkat korstílusok jegyében terveztük és a jubileum most szerencsés módon egybeesik a reneszánsszal. Jóleső érzés, hogy az ünnep egyben újjászületést is jelenthet. Ez nem idegen tőlünk, hisz önmaga újrafogalmazása a színház egyik fontos feladata. Alkalmas ez az időszak arra is, hogy a hagyományainkon átszűrve keressük azokat az új fogódzókat, amelyekkel továbbléphetünk.
A város 150 évvel ezelőtt komoly erőfeszítéseket tett, hogy az ideiglenes játszóhelyeket egy állandó kőszínház válthassa fel. Jelentős anyagi áldozatot hoztak, földeket adtak el – hosszú ideig Bánom földnek nevezték ezt a területet –, hogy az utolsó munkálatokra is előteremtsék a szükséges anyagi forrásokat. A jubileum hogyan formálja az évad műsortervét, a programokat, és mennyire kap ebben szerepet a debreceniség, a város múltja-jelene?
Ráckevei Anna: Nagyon örülök, hogy méltó módon tudjuk megnyitni az évadot, hisz nálunk lesz az országos színházi évadnyitó, amelyet az is ünnepivé tesz, hogy itt adjuk majd át a Kaszás Attila-díjat is. Igyekszünk olyan ízeket varázsolni a színpadra, amilyennek mi képzeljük a 150 évvel ezelőtti színházavatót, megidézünk színészeket, alakításokat is. Szerencsére sok komoly szerzőt adott a város a magyar drámairodalomnak: a jubileumi évadban is kihagyhatatlan Szabó Magda, akitől – a Debrecenben még nem játszott – Az ajtó című művet mutatjuk be. Csokonaitól Méhes László rendezésében láthatja majd a közönség a Karnyónét. Az ünnepi bemutatónk, amelyre a várostól ösztöndíjat is kaptunk, Orbán János Dénes A magyar Faust című munkája lesz. A darab Hatvani professzornak állít emléket, akiről azt rebesgették, hogy az ördöggel cimborált. Az évad vége felé lesz a Hubay-darab premierje. A Tüzet viszek a tűzcsóva-pályájú, Debrecenből indult Soós Imrének állít emléket.
Az évadbeharangozó sajtótájékoztatón Csokonai-beszélgetések címmel hirdették meg az irodalmi estek helyett induló sorozatot, amely Debrecenhez egykor vagy a jelenben szorosan kötődő művészeket lát majd vendégül. Kik idézik meg a színház elmúlt éveit, évtizedeit?
Ráckevei Anna: Azt remélem, hogy csupa olyan ember jön el, akit a közönség örömmel vár és fogad, és akik sok olyan történetet hoznak magukkal, amikkel meg tudnak lepni és örvendeztetni minket. Kállai Bori, aki a közönség kedvence volt itt majdnem húsz évig, Haumann Péter, akinek innen indult a pályája, Cserhalmi György vagy Dobák Lívia, aki dramaturgként Pinczés Istvánnal dolgozta fel azokat a kortárs drámákat, amik akkor kuriózumként hatottak és vezették be a magyar drámairodalomba Háy Jánost vagy Borbély Szilárdot. Szívesen meghívnék olyanokat is, akik sajnos már nincsenek köztünk. Alkalma lesz nosztalgiázni a jelenlegi társulat tagjainak is, Miske László vagy Lengyel György születésnapi ünneplésén. Szép lenne, ha azok, akiknek emlékeik vannak az elmúlt ötven évről, megosztanák velünk élményeiket.
Két év igazgatói tapasztalata után hogyan összegezne? Kialakult már az a szellemi közösség, munka, amely hajt, motivál egy társulatot? Mi a mérleg pozitív és negatív oldala?
Ráckevei Anna: A pozitív oldal mindenképpen az, hogy nagyon erősnek tartom a fiatal csapatot. Ez egy folyamatos építkezés, együttműködve a nagy tudású, tapasztaltabb kollégákkal és ahhoz, hogy összekovácsolódjon egy csapat, egyrészt nagyon sok szerencse kell, másrészt idő és tapasztalás, hogy egymás energiáit erősíteni tudják. Tulajdonképpen az igazgatásban is van művészet, egyfajta finom érzékenység, és fontos, hogy vezetőként alakítgassam magamban ezt a képességet. Mindez a jubileumi évaddal kiegészülve szép feladat lesz.