Hétfőn mutatjuk be a Dunajcsik Mátyás regényéből készült gyerekelőadást, A szemüveges szirént. A történetet Izland világa ihlette, ami nem véletlen, hisz évekig a szigetországban élt a szerző. A szemüveges szirén hőse egy Atlanta nevű kislány, aki édesapjával egy távoli világítótoronyban él, még a leckéjét is rádión kapja. A tenger Miles Davis és Leonard Cohen zenéjére hullámzik. Egy nap váratlan vendéget sodor a Szelesszirtre a szél, s Atlanta veszélyes útra szánja el magát. Útja során elképesztő kalandokba sodródik, s nem várt nehézségekkel kell szembenéznie. Színházunk fiatal színésznője, Mészáros Ibolya nem először alakít karakán kamaszlányt, így arról is beszélgettünk, hogy milyen támpontokat keresett és talált Atlanta megformáláshoz.
– A világítótorony a magány, az elszigetelődés szimbóluma is lehetne, de Atlanta mégsem magányos. Mit gondolsz, mi ragadhatja meg a tizenéveseket az ő figurájában?
– Amikor megtudtam, hogy játszani fogok ebben a darabban, gyorsan megszereztem a regényt, és pár óra alatt elolvastam. Első pillanatban beleszerettem a történetbe, s talán nem túlzás azt mondani, szívügyem lett a színrevitele is, vagyis hogy minél árnyaltabban visszaadhassuk a gyerekeknek Atlanta világát. A történet magva az, hogy ez a tizenkét éves lány három évvel ezelőtt elveszítette az édesanyját, és az apa ebbe teljesen belerokkan. Azzal, hogy elköltöznek a lakatlan szigetre, az emberektől is elszigetelődnek. Egy nap azonban a vágtázószél – így hívja Atlanta – a szigetre sodor egy sirályfiókát, és a lány, aki nyilván szintén nehezen dolgozza fel az anya elvesztését, mindent hátrahagyva, az édesapját teljesen megrémítve, az éjszaka közepén beül egy kishajóba, és elhatározza, hogy visszaviszi a fiókát az édesanyjához. Ebben a csodálatos jelenetben van számomra a történet kulcsa: Atlanta valami olyasmit szeretne elképesztő bátorsággal és elszántsággal megoldani valaki más életében, amire a sajátjában sajnos nincs lehetősége. Mindez szép példa lehet a gyereknek, és követendő irányelv is.
– Példa lehet azért is, mert az egyedüllétet nagyon kreatívan éli meg, és mert egy tiszta, jóságos lány képe rajzolódik ki a történetben.
– Én nagyon élvezem azt is, ahogy gondolkodik a világról. Nagyon hamar kiderül, hogy a magányában mennyi érdekes dologgal tölti el az idejét. Ezerféle nevet ad a különböző a szeleknek, hullámoknak, vagy épp jazzlemezekhez hasonlítja őket.
– Ha már a zenét említetted: jazzrajongó lehet a szerző, hisz igazán jó jazz-zenék, illetve azok feldolgozásai szólalnak meg a darabban. Kis híján egy gyerekeknek szóló bevezetés a jazz világába.
– Eddig megszoktam, hogy van egy író, aki megírja a darabot, és van egy zeneszerző, aki ír hozzá zenét a rendező véleményére, koncepciójára is támaszkodva. Itt más a helyzet, hisz világosan körvonalazódik, hogy a zenei pontok meghatározásával mit képzel el az író a saját darabjáról. Tényleg fantasztikusak az író által megálmodott jazzbetétek, melyek mellé Árkosi Szabolcs szintén nagyszerű szerzeményei társultak, és egy igazán ütős zenei kompozíció lett a végeredmény.
– Az apa-lány kapcsolatban mintha fordított helyzettel találkoznánk. Egy kamasz lány nyújt segítséget a gyászban a szülőnek. Hogyan dolgozza fel Atlanta az édesapja elkeseredettségét?
– Maga a helyzet, amelyben élnek, óriási hátrány, hogy ez a lány bármit is képes legyen cselekedni. Kicsit nehezen is találgattuk az apa-lány viszony útját. Atlanta maximálisan támogatja az apát, mindent elkövet, hogy felvidítsa: bohócot csinál magából, csak hogy megnevettesse. Ha kell, nagyon szívesen beszél arról, hogy miért szeret a szigeten lenni, holott valójában hiányoznak neki a barátai, de teljes mellszélességgel van ott a gyászban az édesapjával.
– Most alakítasz negyedjére kamaszlányt a Jeruzsálem, a Rózsa és Ibolya és az Időfutár után. Mennyire érzed úgy, hogy kicsit fogva tart ez a szerepkör, és jó lenne a kilépés lehetőségeit is megtaláln?
– Nehezet kérdeztél. Mindig próbálok új dolgokat belevinni egy-egy szerepbe, hogy új színek is előbukkanjanak az általam formált karakterekben. Ezek a kamasz hősnők, belevaló csajok elég hasonlóak. Hasonló energiákkal viszik véghez a tetteiket, nagy vehemenciával és elszántsággal. Igyekszem máshonnan dolgozni belülről, de vágyom már egy magassarkús szerepre. Ugyanakkor az is igaz, hogy az említett hasonlóság motivál is, kreativitásra késztet. Ha megkapom a szövegkönyvet, céltudatosan azt figyelem, hogy mi az eltérés az eddigi karakterektől, és abba próbálok kapaszkodni, azt építem magamban, hátha ösztönösen más figura születik meg. Atlanta karakterében nem csak a gyász, a magány volt az irányadó, hanem az is, hogy ebből a darabból például hiányzik a szerelmi szál, ami abszolút nem baj, sőt… az extra motiváció a magasztos cél eléréséhez egy másik érzésből fakad, az állandó hiányérzetből. Azt hiszem, erre mondják, hogy keserédes.
– Azt mondtad, hogy A szemüveges szirénben az anya elvesztése jelenti a figurához a kulcsot, de meghatározó az is, hogy a történet egy pontján a lány találkozik elhunyt szeretteivel. Ez a mozzanat az izlandi hagyományhoz visz közel, hisz az ő kísérteteik nem az általunk megszokott testetlen, európai szellemek, hanem a fizikai világot alakítani képes élőholtak.
– Atlanta képzelőerejével és játékosságával lendültem át ezen, hisz többször elmondja azt is, hogy az anyukájával nézi a tengert a kilátóból, akit odaképzel maga mellé és beszélgetnek. Úgy gondolom, hogy a családtagok, szellemek visszatérése is fakadhat ebből az illúzióból. Mintha végig ott lennének a lelkében ezek az emberek és kísérnék az útján.
Az interjút készítette: Vajland Judit
