Társulatunk új tagjával, a Vidéki Színházak Fesztiválján “A legkiemelkedőbb színészi teljesítményt nyújtó művész”-nek megválasztott Vaszkó Bencével a pályakezdésről, a nyíregyházi évekről és az első debreceni benyomásokról beszélgetett Mispál Attila. Színházunk közönsége a Hét randi után hamarosan a Novemberi éjben is láthatja a fiatal színészt.
A legutóbbi Vidéki Színházak Fesztiválján a budapesti Thália Színházban megkaptad „A legkiemelkedőbb színészi teljesítményt nyújtó művész”-nek járó díjat. Mi ennek a története?
Petőfi Sándor Tigris és hiéna című drámáját Koltay M. Gábor rendező, Sediánszky Nóra dramaturg és Peer Krisztián költő modernizálta, az ő átiratukban került színpadra Nyíregyházán az előző évad egyik utolsó bemutatójaként, és még mindig műsoron van. Ebben a darabban nyújtott alakításomért ítélték meg a díjat. Az újragondolás során Petőfi királydrámája sokkal inkább naprakész lett, és a mai életünkre vonatkoztatható áthallások is fölfedezhetők benne. Petőfi akkor írta ezt a darabját, amikor sorra fordította William Shakespeare tragédiáit, és erősen hatott rá azok fogalmazásmódja. Nagyon erős színpadi helyzetek, jelenetek egész sora lelhető föl benne, de vannak pontjai, ahol mai elvárásaink szerint megsegítésre szorul. A királyi udvarból száműzött katonát játszom benne, aki földönfutóvá lett. Elfojtott érzelmek és indulatok fűtik, amelyek miatt saját életét, sorsát kezdi rombolni, önostorozóvá válik. Érthető a kiábrándultsága Magyarországgal, az egész világgal, az emberekkel szemben. Titkos szerelmi viszonyt folytatott II. Béla király feleségével, emiatt száműzték. A szenvedélyek és nagy indulatok drámája Petőfié. Miután a darabbéli karakterem a galíciai fejedelmet is elárulja, ő lesz az ottani seregek vezére, s nagy kavarodást követően az előadás végére shakespeare-i módon mindenki meghal. A nyíregyházi stúdióban készült az előadás, kemény dolgokról beszél szókimondó módon, ami megragadja az embereket. Talán Debrecenben is látható lesz majd. Pont a Hét randi debreceni bemutatójának estéjén volt a díjátadó Budapesten, ezért nem lehettem jelen rajta, s mivel nem is szóltak, hogy érintett leszek, a gratuláló SMS-eket sem tudtam eleinte mire vélni. Amikor a nyíregyházi barátaim felhívtak az előadás után, és gratuláltak, még akkor is azt hittem, hogy mindez az új bemutatónak szól, és örültem is, mennyire jó fejek. Csak percekig tartó csevegés után derült ki, hogy elbeszélünk egymás mellett, és a fesztiválsikerhez gratuláltak, mert ők vették át a díjamat.
Kérlek, mesélj a nyíregyházi éveidről.
A nyíregyházi színház, ahol négy évet töltöttem el, a főiskola utáni mély vizet jelentette számomra, ahogy mondani szokás. Ádám voltam Az ember tragédiájában Telihay Péter rendezésében, majd a Lear királyban Edmund, Az ügynök halálában pedig Biff, Koltay M. Gábor rendezésében. Jó szerepeim voltak, kaptam lehetőségeket, és ki is használtam őket. Megszerettem Nyíregyházán a várost és az embereket, és mondhatom, hogy engem is megszerettek. A mai napig kapok „rajongói” leveleket, és nagyon sok művész barátom is lett ott a négy év alatt.
Miért döntöttél úgy, hogy átszerződsz Debrecenbe?
Az új benyomásokért, találkozásokért, az újabb impulzusokért és színekért váltottam színházat. Hiszen minél több tapasztalat ér, annál jobban megismered a szakmát, érettebb művész lehetsz, jobban megérted a dolgokat, az életet, magadat. Valamint nagyon szimpatikus volt a Ráckevei Anna‒Gemza Péter páros fellépése pályázóként, döntésem meghozatala előtt mindkettőjükkel beszélgettem. Az előző években is látogattam már debreceni előadásokat, főleg mióta Olt Tamás barátom is ebben a társulatban játszik. Debrecenben a legnagyobb színházi élményem a Mesés férfiak szárnyakkal című előadás volt. Ha az ember ilyen inspiráló előadásokat lát, maga is szeretne hasonlókban részt venni.
Honnan származol?
Budapesti vagyok. A szüleim most is Pesten élnek, pontosabban a Dél-Pesthez közeli Halásztelken, ezért még most sem szakadtam el a fővárostól teljesen. A csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségiztem, ami erősen reál beállítottságú iskola, a nevéhez hűen fizika‒matematika‒kémia központú oktatással. Már tizennyolc éves koromban felvételiztem a Színművészetire. Oda ugyan nem, de a Testnevelési Főiskolára fölvettek. Két évig oda is jártam, de nem igazán jött be. Aztán úgy 2004 táján elkeveredtem a zalaszentgróti drámatáborba, ahol többek között Ascher Tamás és Máté Gábor foglalkozott velünk, és ahol teljesen magába szívott a légkör. Ott éreztem rá annak az ízére, hogy mennyire izgalmas egy másik ember szerepébe bújni, az ő élethelyzetében gondolkodni. És onnan hívtak felvételizni az Új Színház színészstúdiójába is. Egy szuper osztály jött akkor ott össze, akikkel egy évig dolgoztam együtt, majd felvételiztem a Kaposvári Egyetem színész szakára, ahová föl is vettek, el is végeztem, le is diplomáztam.
Hogyan emlékszel a kaposvári egyetemi évekre?
Először is nagyon megtetszett, hogy vidék. Ott jöttem rá, mennyivel jobban szeretem egy kisváros légkörét, mint a fővárosét. Ha tehetem, mindig nagyokat kirándulok, viszem a kutyámat is, sokat vagyunk a szabad levegőn. Ez mindig is vonzott, és emiatt egyre jobban vonz a vidéki életmód. De visszatérve az iskolára: amikor Babarczy László beindította Kaposváron a színészképzést, úgynevezett trimeszter-rendszert talált ki, mondván, hogy úgyse lesz később, aki a diákok kezét fogja, ezért jobban járnak, ha minél több színházi alkotót illetve módszert ismernek meg már az oktatás keretében. Csak az előttünk végzett osztály kezdett először egyetlen konkrét tanárhoz kötődni. Mi Mohácsi Jánossal dolgoztunk sokat, ezért vele alakult ki szoros viszonyunk. Így fejlődött lépésről-lépésre az úgynevezett mesterekhez való kötődés Kaposváron, és ennek köszönhető, hogy az utóbbi években mégis csak lett osztályvezető tanár az osztályok élén.
A Hét randi volt az első bemutatód a Csokonai Színházban. Hogyan készült az előadás?
Három évvel ezelőtt kezdtük el a darabot próbálni, kigondolni még Nyíregyházán Olt Tamással és Jenei Judittal. Tudtuk, hogy különálló jelenetekből áll majd össze, mint Jim Jarmusch filmje, a Kávé és cigaretta, és azt is tudtuk, hogy a rózsa mindegyik emberi helyzetben szerepelni fog, hogy a szerelem, a randi, a kiábrándultság körül szerveződik majd a szöveg, de nem jutottunk el a folyamat végéig. Itt Debrecenben aztán hamar zöld utat kapott a további munka. A nyár elején elkezdtünk próbálni, és Szűcs Katával a női szerepekben megszületett a Hét randi. Amit, úgy tűnik, a nézők nagyon szeretnek. Könnyed és egy kicsit bulváros ugyan a darab, de azért szól valamiről. Kata is, én is több oldalunkról meg tudunk benne mutatkozni. Tamást évek óta ismerem, mondhatni összeszokott páros vagyunk, igazi jó barátok. Valami eredetit akartunk létrehozni, és eleinte csak jól szórakoztunk vele, de aztán egyszerre csak élessé vált a helyzet, elkezdtük komolyan venni, praktikus szempontok jöttek be, például, hogy hordozható legyen, sok helyen tudjuk majd játszani, s végül egy nagyon vidám próbafolyamat eredménye lett ez a sikeres előadás. Volt egy alapszövegünk, amit alapvetően Tamás írt, bár az elején még én magam is tettem hozzá szöveget (ugyan nem tartom magam írónak, de időnként egy-egy vers azért megszületik bennem), s a próbafolyamat során közös munkával ezt csiszoltuk tovább, formáltuk véglegesre.
Tudni lehet rólad, hogy különleges viszony fűz a versekhez.
Családi hagyomány ez a vonzalom. Az anyám gyerekkoromban sok verset mondogatott nekem, és én könnyen megtanultam őket. Természetes út vezetett innen a szavalásokhoz az általános iskolai ünnepélyeken. De ami ennél talán érdekesebb, hogy a nyíregyházi éveim alatt az úgynevezett TÁMOP-pályázat keretében vers-játék kategória is volt, és ezen belül sikerült is támogatáshoz jutnunk. Jártam az iskolákat egy szál gitárral. Az alapszándékom az volt, hogy bemutassam: ma is folyamatosan születnek versek, hisz bizonyos értelemben a dalszövegek is annak tekinthetők. Erre sok tanulságos példát kerestem, s mutattam nekik. Majd azoknak a költőknek a verseiből kiindulva, akiket a gyerekek épp tanultak ‒ Balassi, Csokonai, Pilinszky, József Attila ‒, egy hajtogatós-versírós játék formájában az óra alatt a gyerekekkel közösen megírtunk egy verset, amit a végén meg is zenésítettem, és a gitárral előadtam. Legalább ötven ilyen találkozásom volt gyerekekkel, s mondhatom, nagy rálátásom lett a mostani iskolás generációra, alaposan megismertem, mi jár a fejükben. A közvélekedéssel ellentétben komoly dolgokról is sokat gondolkodnak, és nagyon is tudják, mit akarnak majd egyszer. Csak talán másképpen akarnak, mint mi, és jobban rejtőzködnek. Világképük az van, jövőképük kevésbé.
Mik az első benyomásaid a Csokonai Színház társulatában?
Itt Debrecenben még csak kialakulóban van az új színészi közösség. Mindenkiben megvan a vágy, hogy igazi társulat legyünk, de még nagyon a folyamat elején járunk. Jó, hogy sok fiatal jön, jó ez a vérfrissítésre való törekvés. Nagyon szimpatikus mindenki, tárt karokkal fogadtak, senki sem éreztette, hogy új gyerek vagyok itt. Türelem kell, és szépen kialakul minden, az adottságok megvannak hozzá. Most a Novemberi éj című következő bemutatónkhoz próbálom Piotr Wysocki szerepét. Az ő egyik monológját már a felvételire is vittem, de csak utólag döbbentem rá, hogy ezt a szöveget én már valahonnan ismerem. Fiatal csapat és gondolatok, nagy lendület, fantasztikus díszlet. Az előadással az antik görög drámához való viszonyát igyekszik megalapozni a színházunk. Központi motívuma, hogy a forradalmat a görög istenek manipulálják az embereken keresztül, ami további lényegi kérdéseket vet fel: például hogy kinek a kezében van az ember, hol a szabad akarat… Mivel rövid a próbaidőszak, bele kell húzni.
Lejegyezte: Mispál Attila
