A Segítsd a királyt! című produkció december 19-i bemutatója előtt Gyarmathy Ágnes díszlet- és jelmeztervezőt kérdeztük. Az elismert színházi alkotó úgy mesélt a természetes anyagok kiemelt szerepéről, a színpszichológiáról, a smink hiányáról és a tér kényszerítő erejéről, hogy a látványtervező munkájának teljes összetettsége feltárul az érdeklődő olvasó előtt.
− Milyen elveket követett az előadás látványvilágának megteremtése során?
− Nagyon határozott a darab dramaturgiája. Parancsszerűen adja ki a megvalósítás lehetőségeit. Azonnal elutasított minden olyan próbálkozást, ami idegen tőle. Úgy legyek történelmi, hogy ne legyek történelmi − a törekvésem ez volt. A viselettörténeti tanulmányokat felülírtam, és ruhaszobrokat alkottam. Nem festett, nem mű-, hanem természetes, valós anyagokra törekedtem. A jelmezek esetében a gyapjú különböző változatait és vásznat használtam, nincs semmi fényes, nincsenek fémek sem, a darab például az ékszereket is hamar ledobta magáról, csak István és a püspök nyakában tűrt el egy-egy keresztet. Még csatok és övpántok sincsenek.
Az előadásnak van egy nyitánya, amelynek zenei alapja is született Kobzos Kiss Tamás által. A zenében a keresztény és a sámán oldal, mint egy kupolában, összeér. A sámán gyújtogatja a tüzeit és járja a táncát, miközben a duxok (a nemesek) bevonulnak a koporsóval. Gyász van, a király feketében, a többiek is sötétek, egyedül a püspököt látjuk világosban. A színpszichológiai helyzeteknek is fontos szerep jut ebben a szimbolikus világban. Ugyanakkor fölöslegesnek tartottuk, hogy a színészek arcát, fejét megváltoztassuk. Nincs smink és nincs fodrászat. Ezáltal felszabadultunk a karakter-kiegészítők kötelező használata alól is. A színész önmagát viszi be a térbe, mindennél jobb, ha úgy van jelen, a maga természetességében, ahogyan született.
A darab Imre halálával kezdődik, nincs jövendő király, megszűnik a vérvonal, és mindenki azt figyeli, ki szerzi meg a királyi hatalmat. Gizella királyné révén a németek is képbe kerülnek. S nagyon valószínű, hogy épp ő vakíttatta meg Vászolyt, aki vér szerint kerülhetett volna a trónra Imre után, hogy ne lehessen király. Gizelláról, amellett, hogy szenvedő nő és anya, a darabban kiderül az is, hogy nem szereti a magyarokat, nem bízik bennük. Ám az egészben nem a történelmi pontosság a lényeg, hanem a bölcsesség, amellyel az író láttatja az eseményeket. Szép írói gondolat a következő is: egy térben létezik a sámán és a főpap. Egy az Isten − erről mindketten egyformán gondolkodnak. Közös jelenetükben ellenségként találkoznak, és megértő társakként távoznak a végén. Együtt.
A darab dramaturgiája tehát tiltó, a karakterek meghatározása erős. A magyar történelem egy pillanatába látunk bele gyönyörű költészet formájában. Egy hús-vér ember iszonyú szenvedésének vagyunk tanúi, aki meg akar felelni vállalt feladatának, akit közben mindenki elhagy, s végül egyedül marad, önmagával. Vajk volt eredetileg, később átkeresztelték úgy nevezett „kereszténnyé”. Soha nem fogjuk megtudni, hogy a lelkéből mit irtottak ki, és mi az, amit felépítettek benne. Egy mozgalmas élet vége felé tart, melynek során olyan dolgokat is meg kellett tennie, amelyeket nem akart. „Öltem hát, mert mindig ölni kell, ha egy halállal százat is kiválthatsz”. Sűrű a szöveg és bölcs, Biblia-szerű. Ezért az előadást szertartásnak fogtam fel. Színházi előadás okán voltaképp egy szertartást mutatunk be, aminek − mondjuk így − játékbeli következményei vannak. Például nem igényli az emberi kapcsolatok folyamatos illusztrálását. Másféle mozgásokat követel. A megszokottól eltérő színészi jelenlétet.
− A jelmezekről és egyéb látványelemekről már beszéltünk, de hogyan jelennek meg a fenti tartalmak a térben és a díszletben?
− Alaposan átgondolt, hosszú idő óta érlelt látványvilágot teszek a történések mögé. Az egyáltalán nem hivalkodó ruhaszobrok sem ötletszerű képzőművészeti alkotások. Kevés szereplőt mozgat a darab, s ezek a jelmezek segítenek kiterjeszteni az aurájukat. Mivel fontos a kisugárzásuk, nagy tereket hagytunk a színészeknek. A szertartás forma miatt soha nem siet senki: vonulnak, sokat ülnek és filozofálnak. A legerősebb látványelem a színpadon egyben a legerősebb szimbólum is: egy óriási uszadékfa, amely a gyökereivel az ég felé mutat, ágaival lefelé pedig öleli a lejtőt, amin játszunk. Csontra emlékeztet a látványa. Azért nem élő-lombos fát választottam, mert ez jobban utal a főszereplőnk belső állapotára. Az uszadékfák a rájuk ható erők hatására megcsavarodnak, és különös alakzatokat vesznek föl: ez Istvánra emlékeztet illetve utal, aki eredetileg Vajk volt, akit szintén kiemeltek természetes talajából. A fából fény árad, és amikor a király Istenhez beszél, meg tudjuk őt világítani vele. És nemcsak őt, hanem mindenkit, akik bebocsátást remélnek a békesség felé.
A díszletnek nem az a feladata, hogy megteremtse a színész kényelmét, hanem hogy az előadást szolgálja. Jó érzés, hogy ezt a színészeink tudomásul veszik, és a tér kényszerítő erejét értékes tartalommá formálják. Aztán azt sem hagytam például, hogy a ruhaanyagokat a varrodában beszegjék. Semmi művi ne legyen bennük. Ennek tudat alatti hatása van, a nézőnek olyan érzése támad, hogy ezek mások, mint a köznapi ruhák. Ritkán lehet ilyesmiket megcsinálni, az a feltétele, hogy megkövetelje a dramaturgia. Homok is van a térben, játékokat is találtak ki vele a színészek. Egy kőkoporsó, a nagy uszadékfa és az árnyékuk. Se irónia, se heroizálás, se deheroizálás − egy élő, vergődő ember végletes dilemmája. Akinek iszonyú dolgokat kellett megtennie, de ha nem teszi meg, az országot és a népet elsodorja a nála erősebb környezet.
A díszlethez és kellékekhez szintén természetes anyagokat használtam: fát, homokot, csontot például. A szertartás-gondolat egyfajta formai szimbolizmust von magával, az előadásban megjelenő formák, anyagok mind-mind szimbolikus tartalmakat is hordoznak. Élő lángot használunk, amely pulzál, mint a szívdobogás, ettől aztán a színek is pulzálnak. A sámán oldalon fellobbanó tüzek gyorsan kialszanak, míg a másik oldalon a gyertya lángja sokáig, kitartóan ég. A sámán már alig-alig élő világát láthatjuk, amelyet a fellobbanó tüzek után elborít a vaksötétség, majd az előadás végére azt az oldalt is eluralja az „új világ”. A sámán, talán az utolsó, ott hal meg a színpadon, maga István helyezi abba a pózba, ahogy az úgy nevezett „pogányok” temetkeztek, a szájába helyezi az obligát kavicsot, amely a túlvilági utazáshoz szükséges. Kérdem én: ki temet kit? „Legyen a te hited szerint.” És a szájába teszi a kavicsot. Lehet, hogy István temeti Vajkot?
(lejegyezte: Mispál Attila)
