forrás: dehir.hu
Férfiasan bevallom, némi félelem volt bennem, amikor a műsorban megláttam, hogy a Közel-távol című előadás lényege a tánc lesz. Tudom, a tánc az életünk is valahol, a rock and roll már vagy hetven éve a kultúra része és nagyjából kitörölhetetlenül, a zene pedig – lehet strand vagy konditerem, autóbusz vagy bevásárlóközpont – ömlik ránk, reggeltől estig, bárhol, bármikor, a lábunk, a karunk akaratlanul is dobolja a ritmust. A legtöbben mégis úgy vagyunk vele, hogy tartunk egy ilyen produkciótól. Merthogy – azt mondjuk – nem értjük a nyelvét. Bonyolult, nem tudunk mit kezdeni vele. Ezért elsőre azt is gondoltam, egy ilyen, kissé hagyományosabb gondolkodású városban talán túl merész ötlet beletenni a Csokonai és a Thuróczy-bérletbe ezt a darabot.
Amikor azonban vége lett, revideáltam ezt a korábbi álláspontomat: igen, nagyon jó döntés volt bérletbe tolni a kortárs táncra és mozgásszínházra épülő produkciót, különben sokan lemaradhattunk volna az évad talán legizgalmasabb előadásáról.
Hogyan nézzünk táncot? Ha ez a kérdés, hát lazán. Foglaljuk el a helyünket, kapcsoljuk ki a telefont. Nézzük, mi történik a színpadot, mit keres ott néhány fiatal nő és férfi. Mit csinálnak?
Vödröket adogatnak egymásnak? Igen. Szalagnál. Mint egy gyárban. Lámpafény ki, be. Ajtó. Tedd fel, vedd le, add át, vedd el. Még meg sem kezdődött az előadás, de agyunk már finoman dolgozik a háttérben a látottak értelmezésén. S a képek, a mozdulatok szinte belénk égnek, mintha egy számítógépes játék előtt ülnénk. S amikor megszólal a zene és tényleg elkezdődik a produkció, akkor már egészen ismerős minden. Ez egy gyár.
Az emberi testek egyszerre játsszák el a dolgozó embert, s egyszerre a rafinált, komoly technikát, a gépeket, a high-tech köznapi realitását.
Közben zene szól, nagyon mai, elektronikus, olyan, amivel akár a rádióban is találkozhatunk. Jó, ott talán nem, a rádiók kínálata borzasztóan szűk keresztmetszetét kínálja csak a zenének, de alapvetően kellemes, szépen építkező, ritmusokkal, minimalista dallamokkal teli muzsika jelenti a látvány hátterét. (Valahogy úgy, ahogy Puccini operájában is az áradó melódiák ölelik körül a színpadi képeket.) A fiatal művészek mozdulataiból erő árad, jelmezük egyszerű és mégis pazar – hirtelen nem is tudom, honnan ismerős ez az egész, aztán beugrik: egy Kujbus János nevű debreceni festő erőteljesen színpadias, artisztikus képeinek világára emlékeztet. A jelenet egyre gyorsabb, egyre intenzívebb – s miután kiteljesedik egy csúcspontban, új kép, új történet jön.
Ismerős helyzet ez is, ráadásul tele humorral. Egy tábla: rögtön jövök. S valaki, aki mögötte áll. Hivatal? Orvosi rendelő? Szinte mindegy, életünkben sokszor és sok helyzetben vagyunk kénytelenek tétlenségre kárhoztatva várni a sorunkra. Ha az előző jelenet mondjuk egy modern gyár gépeinek futurisztikus világa volt, akkor ez egy mindnyájunk által jól ismert egészségügyi intézményben is játszódhat. Ahol várunk, várakozunk, mert nem tehetünk mást. Ez a sorsunk, ülni, állni a sorban. Közben nő bennünk a feszültség, mert szeretnénk már végre túl lenni az egészen. De hiába, mert a tábla (rögtön jövök) még mindig ott van. A díszlet majdnem ugyanaz, mint korábban, néhány könnyedén alakítható bútordarab, székek, asztal, hétköznapi, mégis dekoratív semmiségek rajzolják elő a könnyedén felismerhető helyszínt. (Ezekért maximálisan jár a pont Dömölky Dánielnek.)
Ha beszippantott ez a jelenet is, akkor nincs megállás. Végigszáguldunk pár snittben életünk napjain.
Megéljük a tavaszt, a szerelmet, részesei vagyunk emberi kapcsolatoknak, minidrámáknak. Indulunk, ütközünk, történik velünk valami. Vagy szinte semmi? Még az is lehet. De hát nem ilyen az életünk? Apró elemekből áll össze. Hangokból, képekből, zörejekből. Emlékekből, álmokból, örök jelenből. Szinte szavak nélkül, vagy néhány szóval. (Tandori Dezső rövid verse, A damaszkuszi út két kurta sorával.)
A végén pedig eljön a vágyott, az áhított, a mindennél is fontosabb szabadság. A plázs, a lazítás makulátlan ideje. Egy strand, ahol zene szól, a DJ kalapban táncol a pult mögött, a fövenyen fiatalok napoznak, élvezik, hogy nyár van. Pop, csajok, szerelem, satöbbi.
Egy olyan nyelvet kapunk a Víg Kamaraszínházban, amit mi is érthetünk – érthetjük, ha akarjuk! –, de akár a pécsiek, a prágaiak, a bécsiek vagy a párizsiak is. Mert itt élünk mindnyájan Európában, 2020-ban. Lehet, hogy nem tudjuk kibontani a részleteket, pontosan mit is látunk: de olykor elég az érzés. Kapunk valamit, ami részünk lesz, szétárad bennünk, mint az aperol spritz (mert ez nem fröccs, nem sör, hanem valami színesebb, kifinomultabb).
Nem először érezhetjük ebben az évadban a Csokonai Színház produkciói láttán, hogy időről időre kimozdítanak az előadások, a témák a komfortzónánkból.
Az Imágó, a Para – de említhetjük akár a Nemtudomkát vagy a Tesztoszteront is – nem a szokványos (és olykor talán túlzottan is rutinossá vált) színházi nyelvet használják. Kínálnak valami mást, valami újat. Persze, lehet bennünk óvatosság, akár ellenkezés is. Hogyne. Annak idején, amikor az egyik első gőzmozdony – még 1804-ben – 8 kilométeres sebességgel „száguldott”, sokan csóválták aggódva a fejüket, mi értelme ennek az őrült masinának. S talán még azt is hozzátették a bajszuk alatt dörmögve, hogy nem árt-e majd az emberi szervezetnek ez az ördögi tempó. (Nem ártott.)
A teljes cikket ide kattintva olvashatják.
Fotók: Dömölky Dániel
