Gondolom, volt valamilyen előzetes elképzelésed Don Quijotéről és a regényről. Találkozott ez azzal, amit Ilja Bocsarnikovsz álmodott a színpadra?
Rendkívül felületes képzeteim voltak, mert ahogy nagyon sok ember, korábban én sem veselkedtem neki ennek az 1300 oldalas szövegfolyamnak. Valami bolondos, bugyuta lovag sztereotípiája élt bennem Don Quijotéról, de Ilja egészen más irányba viszi az előadást. Itt nem egy komolytalan őrülttel van dolgunk, inkább egy komoly őrülttel, aki emelkedetten vesz részt a világban. Őrültnek is csak abból a szempontból nevezhető, hogy rendíthetetlenül küzd bizonyos emberi értékekért. És azokból nem enged.
Azért nem lesz nevetséges, mert a hite erősebb a nevetségességénél?
Iljában különös képesség és hajlam van, hogy pengeélen táncoltasson dolgokat, hogy lássuk a fonákját és a halálosan komoly oldalát is ugyanannak a helyzetnek, figurának. Mindig azt mondja nekünk, hogy ne teljesen őrüljünk meg, ha meg kell őrülni, hogy egyrészt a néző tegye mellé azt, amit ő gondol, másrészt érezzük mindig, hogy ez “csak” egy játék. Ezt azért szeretem, mert az életben is sokszor látok olyasmit, ami egyszerre komikus és tragikus, sokszor nagyon közel van egymáshoz ez a két véglet.
Don Quijote és a te világlátásod között van párhuzam?
Én egyáltalán nem vagyok ilyen erős és rendíthetetlen. Sokkal bizonytalanabb vagyok, sokkal könnyebben elvesztem az irányt. Don Quijote idealista, nem foglalkozik a körülményekkel. Csakúgy, mint mi, néha súlyos tévedésekbe fut bele, látjuk az esendőségét, de közben mégis vezeti valami nemes cél. Mert vegyük például a hűséget! A legtöbb ember – azt hiszem – a hűséget nemes erénynek tartja, szeretne hűséges lenni, magához, a társához, vagy az elveihez, csak nekünk kevésbé sikerül, mint neki. Ennyiben felettünk áll. A tévedéseiben, makacsságában viszont épp ugyanolyan, mint mi: botladozó ember. Don Quijote nem egy tőlünk idegen, megközelíthetetlen hős, hanem egy közülünk, aki kicsit mégis más, mint mi. Úgy emeljük magunk fölé, hogy magunk alá akarjuk tiporni. Ettől lesz izgalmas. És visszatérve a kérdésre: vannak persze közös pontjaink, de én sokkal gyarlóbb, esendőbb vagyok nála.
A Don Quijote a negyedik darab (a Hogyan nevezzelek?, a Három nővér és a Lear után), amelyben együtt dolgozol Ilja Bocsarnikovsszal. Könnyebben veszed már az instrukcióit? Érzed, mikor mire gondol?
Nagy kedvencem Ilja. Nagyon szeretem ezt az egyszerre komoly, mégis játékos és idealisztikus gondolkodást, ami a Don Quijotére mint anyagra is igaz, de Iljára különösen. Nagyon fontos neki, hogy hogyan játszik a színész. Pillanatról pillanatra. Nagyon szereti tisztán látni, hogy értjük-e, melyik gondolat miből fakad, mi miért történik. Sokszor a rendező rábízza a színészre, mintha színész tudná, hogy mit kell csinálni. Ő nem ilyen.
Nyilván a színész is gondol valamit…
Persze és a rendező is, és nem feltétlenül a rendezőé az érvényes gondolat, de Ilja úgy vezet, hogy segít jelen lenni az előadásban, nem fojt meg, nem köt gúzsba, de ha eltévednék, vagy lemegyek az útról, finoman visszaterel. Ha pedig sikerül azt csinálom amit kigondoltunk, akkor nagy örömöt ad létezni az ő világában.
