A színházi neveléssel foglalkozó társulatok számára jó lehetőség, hogy a DESZKÁ-n a szakmának az a része is bepillanthat a munkájukba, akik különben nem foglalkoznak ezzel a területtel. Az olyan „nagy öregek” mellett, mint a Kerekasztal vagy az InSite Drama, a színházi nevelési előadással most először előrukkoló egri Harlekin Bábszínház Stop című előadása (r.: Halasi Dániel) is helyet kapott a fesztiválon. A Grecsó Krisztián írásából, Hrutka Róbert zenéjével készült programot 14-18 éveseknek ajánlják. Az eljátszott történet szerint egy országúti stoppolás során ismerkedik össze két fiatal. Mindketten nehezen birkóznak meg szüleik árnyékával, családi (mentális) örökségükkel. Ezeket a „köveket” kellene valahogy lerakniuk. Tantermi színházi nevelési előadásokban ritka módon itt az élő zene és a dalszövegek is kiemelt szerepet kapnak. Ahogy az a szakmai beszélgetésen elhangzott, az egriek a 22 megtartott előadással még az út elején járnak. Most tanulják a foglalkozásvezetés bonyolult tudományát. Ez a gyakorlatlanság az első interaktív résznél érződött egy kicsit, később azonban nagyon is magukra találtak, sikerült bevonniuk a fiatalokat, akik ekkor már kedvvel és kreatívan vettek részt a közös játékban. A szoborállításos játék különösen jól sikerült.
Brestyánszki B. Rozi Ki tudja, látsz-e még? című Karády-monodrámáját Kalmár Zsuzsa játszotta a Déri Múzeum dísztermében (r.: Mezei Zoltán). Annyiban nem is monodrámáról van szó, hogy ifj. Kucsera Géza zongoristaként nemcsak kíséri a dalokat, de időről időre párbeszédet is kezd a színésznővel, sőt, a börtönbeli, legtraumatikusabb történésekről ő beszél. A történet szerint már a háború után vagyunk, Karády Katalin utolsó hazai fellépésén, ahol kiszakad belőle egész élete. A hangsúly tehát nem a dalokon van, bár néhány elhangzik a hozzá kötődő slágerek közül. Kalmár Zsuzsa szerencsére nem próbálja utánozni a színésznő jellegzetes hanghordozását, gesztusait. Megszólalásának alaptónusa szinte végig ugyanaz: sértettség, öntudat, némi gőg, és a mindezekből következő támadó hangnem. Az előadás kérdéses pontja éppen ez az egysíkúság, amelyből csak ritkán tud kimozdulni.
A Csokonai Színház nagyszínpadán építették fel az egyébként a Katona József Színház Kamrájában játszott Széljegy (r.: Zsámbéki Gábor) díszletét. A középen elhelyezett, néhány formatervezett plasztik székkel, asztallal jelzett „ügyvédi irodát” fogtuk körbe mi, nézők, igen szoros közelségbe kerülve így a játszókkal és a történettel. Spiró György drámája az első pillanatától leleplezi magát a nézők előtt: két valamikori osztálytárs találkozik, az egyikük menő ügyvédnő (Ónodi Eszter), a másikuk tengődő bölcsész (Fullajtár Andrea), műszaki szakfordító, aki lakáscseréjéhez kér segítséget valamikori barátnőjétől. Nem lehet kétséges, hogy utóbbi vesztésre van ítélve. (Legalábbis valamikori jogászként azt hiszem, hogy nem lehet kétséges a nem szakmabeli nézőknek sem, de kissé elbizonytalanít, hogy egy velem szemben ülő néző arcán szinte végig követhettem, ahogy meglepődik, elszörnyed, izgul és drukkol a lúzer bölcsésznőnek.) A dráma tétje ezek után az, hogy próbáljuk megérteni, hogyan juthatott ide az Ónodi Eszter által játszott karakter, és milyen világ az, ahol egykori barátok, osztálytársak széttartó útjai ilyen árulásokhoz vezetnek. Miután hasonló tapasztalatokkal szinte mindenki bír, aki túl van már néhány osztálytalálkozón, az ismerősség-érzet hozzáadódik a játéktér megteremtette közelséghez, és egy pillanatra sem engedi el az egyhetes fesztiválozásban kissé már kimerült nézők figyelmét sem. A két főszereplő mellett Bányai Kelemen Barna sikamlós lakásmaffiózóját és Takács Kati anyafiguráját is élmény nézni.
A szegediek előadását, Az utolsó üzletet (r.: Lukáts Andor) nem itt, a Deszkán, hanem eredeti helyszínén, a szegedi Kisszínházban láttam nemrégiben. Závada Pál darabja a II. világháború hazai történéseinek egyik kevéssé ismert részletét dolgozta fel: 1944-ben vagyunk, a Weiss vállalatbirodalom örökösei próbálják túlélni a háborút, kimenekülésük érdekében a magyar és a német hatóságokkal is alkudoznak, végül a vagyonért cserébe a németek adnak a család menekülést választó részének egérutat. A történet egy másik szála egy szerelmi háromszögtörténet. Závada Pál drámai döntéshelyzeteket tartalmazó, mégis kissé epikusan megírt alapanyagából Lukáts Andor „ülőszínházat” rendezett. A kifejezést az egyik házi bölcstől, Antal Csabától vettem át, aki a 10-et nevezte „gazdag ülőszínháznak”. Az utolsó üzletben azonban ez a színházi forma kevésbé produktív. Az izgalmas történelmi alapanyag azonban így is viszi az előadást.
Péntek éjjelre kaptunk még egy meglepetést: megnézhettük a házigazdák Szétbombázva című előadását Bethlenfalvy Ádám rendezésében. Sarah Kane drámája – ahogy az alkotók a színlapon fogalmaznak – „az erőszak természetét” vizsgálja. A rendező korábbi munkáiból (pl. a Széttört tál) is látszik, hogy mennyire érdekli belső világunk és a külvilág viszonya, a fenyegetettség érzete, az eszkalálódó erőszak kérdése. A Szétbombázva ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik, csak sokkal sarkosabban, a néző „képébe nyomva” az erőszakot. Ebből a szempontból és a háborús öldöklés és erőszak megjelenítése szempontjából is rokonságot mutat A lélek legszebb éjszakájával. Ott dokumentarista filmbejátszásokat kaptunk a közel-keleti vérengzésekről, itt nagyon erős színházi gesztusokkal jelzik az erőszak különböző formáit. Mindezt a Stúdiószínház amúgy is kicsiny terében még közelebb hozzák hozzánk. Szinte benne ülünk az eleinte konkrét helyszínként szereplő szállodaszobában, amit fokról fokra ugyanúgy „szétbombáznak”, ahogy a szereplők egymást. A kérdés az, amit A lélek legszebb éjszakája is felvetett: jobb lesz-e a világ attól, ha megmutatjuk a benne létező erőszakot? Ha nemcsak tudjuk, értjük, de – a színház eszközeivel – érzékileg is megjelenítjük azt? Sokkolni kell ahhoz a nézőt, hogy ezen elgondolkozzon? Az előadást általában beszélgetések követik (ez most az igen kései időpont miatt elmaradt), ezeken biztosan felmerülnek ezek a kérdések is. Bethlenfalvy Ádám rendezése pontos és nagyon hatásos, a három színész, Tolnai Hella, Mercs János és Papp István pedig egy rendkívül fegyelmezett, erős játékban, elismerésre méltó teljesítményt nyújtanak. A nézőtérről kifelé menet muszáj volt megfognom a szétszórt vörös rózsák egyikét, hogy igazi-e. Jólesett az a puha, bársonyos érintés, ahogy az a látvány is, hogy a színház mögötti téren „az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a falevelek”. Ha már ez a nap a túlélésről szólt.
Turbuly Lilla
