A színház igaz mestereit a színpadtól távol a legkönnyebb megtalálni. Őket nem érdekli az olyan színház, ami gépiesen másolja a konvenciókat és termeli újra a kliséket. Ők inkább az impulzusok forrását keresik, az élő áramlatokat, amelyek gyakran elkerülik a színháztermeket és azokat, akik valamiféle világok utánzásával bajlódnak. Utánzunk, ahelyett, hogy saját elmélyült világot teremtenénk, ami a közönséggel folytatott párbeszédre és a felszín alatt áramló érzelmekre épül, sőt, mindez létezésének feltétele. Hiszen a színháznál semmi sem képes jobban megmutatni a szenvedélyeket.
Gyakran a próza mutat irányt nekem. Nap nap után olyan írókon tűnődöm, akik mintegy száz évvel ezelőtt leírták, megjósolták az európai istenek hanyatlását, az enyészetet, ami civilizációnkat időtlen sötétségbe taszította. Franz Kafkára gondolok, Thomas Mannra és Marcel Proustra. De közéjük sorolom kortársunkat, John Maxwell Coetzeet is.
Közös bennük a világvége elkerülhetetlen érzése – és itt nem bolygónk megszűnésére gondolok, hanem az emberek közötti kapcsolatok és társadalmi rendszer felbomlására, ami fájdalmas kísérőjelensége életünknek. Mindnyájunk életének, akik a világvégét követően létezünk. Bűntények és konfliktusok kereszttüzében, amik gyorsabban robbannak ki, minthogy a mindenütt jelenlévő média tudósításaiból értesülhetnénk róluk. Ezek a tűzvészek amúgy gyorsan unalmassá válnak, és örökre eltűnnek a sajtóhírekből, mi pedig tehetetlennek, rémültnek, sarokba szorítottnak érezzük magunkat.
Nem vagyunk már képesek tornyokat építeni, a falak pedig – amelyeket megrögzött makacssággal húzunk fel -, már nem védenek meg semmitől, éppen ellenkezőleg, maguk is védelemre és gondoskodásra szorulnak. És mindez életenergiánk nagy részét felemészti. Már nincs erőnk, hogy észrevegyük, mi van a kapuk, a falak mögött. És éppen ezért kell a színháznak léteznie, éppen ebből kellene merítenie az erejét. Hogy belessen oda, ahová nem szabadna.
„A monda a megmagyarázhatatlant próbálja magyarázni. Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie” − e szavakat, amelyeket Kafka a Prométheuszról szóló mondák kapcsán fogalmazott meg, én erősen arra vonatkoztatom, milyennek kellene lennie a színháznak. Valóságra épülő és újra a megmagyarázhatatlanságban végződő színházat kívánok minden munkatársnak – a színpadon lévőknek és a nézőtéren ülőknek egyaránt – teljes szívemből.
Krzysztof Warlikowski, rendező
Fordította: dr. Pászt Patrícia / Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központja
Krzysztof Warlikowski a kortárs lengyel színház egyik legnagyobb és világszerte elismert rendezője. 1962-ben született Szczecinben. Előbb filozófiát és történelmet tanult a krakkói Jagelló Egyetemen, majd a görög színházat tanulmányozta Párizsban, később rendezőszakra járt a krakkói Ludwik Solski Állami Színművészeti Akadémián. Dolgozott Peter Brook és Krystian Lupa asszisztenseként, és munkái során találkozott Ingmar Bergmannal és Giorgio Strehlerrel is. Első munkáit a krakkói Stary Teatrban állította színpadra, köztük 1993-ben Kleist O. márkiné című művét. Későbbi rendezései Lengyelország és Európa más színpadain voltak láthatók: például a poznańi Teatr Nowy-ban, a varsói Teatr Studióban, a toruńi Teatr im. Wilama Horzycy-ben és a varsói Teatr Dramatyczny-ben. 2001 óta rendszeresen dolgozik a varsói Nemzeti Operában. Színre állította a Thomas Bernhard műve alapján készült A tudatlan és az őrült című kortárs operát, majd Alfred Jarry és Krzysztof Penderecki Ubu Rexét, valamint Georg Büchner és Alban Berg Wozzeckjét. 2006-ban meghívták a párizsi Opéra Nationalba, ahol az Iphigenia Tauriszbant vitte színre. 2008 óta a varsói Nowy Teatr igazgatója. Ugyanebben az évben megkapta az Európai Bizottság által alapított Európa-díj – Új Színházi Valóságok nevű kitüntetést. 2011-ben a lengyel állam a Gloria Artis ezüst érdemrenddel tüntette ki, majd 2013-ban a francia Művészeti és Irodalmi Rend parancsnoki fokozatában részesült.
„Warlikowski ma Európa egyik legfelkapottabb rendezője, aki rangos színházi fesztiválok sorának segítségével nemzetközi koprodukcióban készíti gigantikus előadásait. (…)
A román származású francia színházteoretikus, Georges Banu szerint Warlikowski mindig laboratóriumokat épít színpadán, ahol aztán könyörtelenül kutatja az emberi létezés titkait: jeges könnyekre épül ez a magányos, kietlen világ, s hiányzik belőle a német színház szkepszise. Warlikowski azzal provokál, hogy látszólag részvét nélkül, hűvös távolságtartással szemléli szereplőit, alaposabban megfigyelve azonban elbizonytalanodik a néző afelől, hogy a rendező empatikusan vagy a megfigyelő távolságtartásával közelít-e témáihoz. Vagy Forgách András szemléletes megfogalmazásában: „… teljesen kifordítja az emberi testet és lelket, mint egy kesztyűt vagy szárítani kitett ruhát”. (Jászay Tamás, Tiszatáj)
