Fülep Máté énekesi tanulmányait a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán folytatta, hat évadon keresztül volt a Csokonai Színház Énekkarának a tagja. Szólószerepek után több évig külföldön tanult és koncertezett. A debreceni közönség az október 16-án bemutatott Szerelmi bájitalban láthatja viszont. Portrébeszélgetés.
Hogyan és miért döntöttél az énekesi pálya mellett?
13 évesen már nem voltam zeneiskolai tag – korábban hegedű szakos voltam, de nem terveztem zeni pályát, református gimnáziumban tanultam –, de visszajártam az énekkarba, mert szerettem énekelni. Egyik próbán bejött egy ismeretlen hölgy a folyosóról – ő lett később az énektanárom Györgyné Szívós Mária – rám mutatott, kihívott a teremből, arra kért, hogy énekeljek neki valami népdalt. Innen indult az egész. Mondta, hogy a jövő héten felvételi van a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, elmentem, felvettek. Nagy szerencse volt ez akkor, olyan égi jel, hogy merre is menjek, mit csináljak az életben, főleg most, tíz év távlatából nézve. A szakiban a magánének szak mellett elkezdtem nagybőgőzni, de 18 évesen döntöttem, hogy az éneklést választom, akkor kerültem Debrecenbe. Itt 2009-ben végeztem, az utolsó osztályban, ami még a hagyományos, régi rendszer szerinti, öt éves képzési rendszerben indult. A színházi énekkari tagság mellett voltam a férfikar szólamvezetője, énektanár, és több szóló szerepet is kaptam: a legfontosabbak például a Turandotban Ping, a Carmenben Morales és Dancairo , a Borisz Godunovban Scselkalov szerepét.
Az első szóló szerep fontos az ember számára, mérföldkő. Te hogy emlékszel rá, mennyire voltál megelégedve magaddal?
Szegeden kaptam az első szólószerepet, Figarót játszottam az Anger Ferenc rendezte Figaró házasságában. Ezzel szinte teljesen párhuzamosan ugyanezt a szerepet énekeltem olaszul, Gödöllőn, Kürty András rendezésében. Egy hónapon belül két különböző nyelven énekeltem az első szólószerepem – ebből következett aztán a többi lehetőség is. Hogy mennyire voltam elégedett? Azt csináltam, amit szerettem volna, amire nagyon vágytam. Ráadásul előzőleg pont azt nyilatkoztam a Duna TV Mentor című műsor vendégeként, hogy ez a szerep az álmom – nagyon büszke voltam. A mai eszemmel már átgondolnám, nem biztos, hogy 22 évesen belevágnék egy Figaró-szerep eléneklésébe. De akkor ez úgy volt jó. Azt gondolom, hogy nem ártott ez a tapasztalat, sőt, rengeteget tanultam a rendezőktől meg a remek kollegáktól, az énekesektől.
Aztán 2011-ben elköltöztél Hollandiába.
Úgy van. Ennek két oka is volt. Egyrészt nagyon szerettem volna továbbtanulni, fejleszteni magam, csak nem tudtam, hogy hol. A másik ok egy szerelemi szál volt, ez utóbbi miatt esett Hollandiára a választás, ahol a Hágai Királyi Zeneakadémiára jártam opera mester szakra. Két, egy szoprán és egy bariton mesterem is volt: Rita Dams és Andrew Schroeder.
Hogy zajlott a felvételi?
El sem hittem. Bementem a felvételi terembe és elénekeltem a 4-5 szabadon választott darabot, öt percen belül visszahívtak és közölték, hogy fel vagyok véve. Nem kellett hivatalos értesítésre sem várni. Felvételiztem a Holland Nemzeti Opera Akadémiára is, ahol nagyon komoly rosta volt. 88-an indultunk és 9-en maradtuk a harmadik fordulóra. Végül 8 embert vettek fel – azt mondták, hogy nyelvi probléma miatt mást választanak. Végül nagyon sok kapcsolatom született az ottani felvételi meghallgatásból is, később gyakran hívtak énekes szólistának. Tavaly például Puccini egyik operája, a Gianni Schicchi címszerepét énekelhettem három alkalommal is Hágában, Arjan Tien Du- Tuit vezényletével.
Össze tudod foglalni a hazai és az holland intézményi, infrastrukturális különbségeket?
Nehéz kérdés. A magyar zenei oktatás sokkal komolyabb múlttal rendelkezik, mint a holland. Ott nemzeti operajátszás 50 éve van, nálunk a budapesti Operaház a 150. évfordulóját ünnepli. A hollandok zenei múltjában a barokk zene éneklése és az oratórikus zene sokkal magasabb fokon van, mint az operaélet. Állandó operaház csak Amszterdamban van, aminek tagja is vagyok már négy éve. A hollandiai oktatásban kevésbé szigorúak a szabályok, és sokkal többet foglalkoznak azzal, hogy a diákoknak milyen véleményük van a dolgokról, a művészetről, a saját elképzelések sokkal fontosabbak. Büszkék lehetünk a hazai zenei életre és tanárainkra, ugyanakkor odakint a jó időbeosztás, pontos szervezés és precizitás miatt nagyon hatékony munkát lehet végezni.
Végignézve a koncert-kalendáriumodon, úgy tűnik, hogy fellépéseid fele Hollandiában, fele Magyarországon zajlanak. Hazaköltöztél és azóta kétlaki életet élsz?
Mikor kimentem, végig arra törekedtem, hogy az itthoni kapcsolataim, fellépési lehetőségeim ne szakadjanak meg. Visszajöttem koncertezni, és több produkcióban is énekeltem, például a miskolci Bohéméletben Marcello szerepét vagy az itt készült, de a Miskolci Operafesztiválon játszott A halott város című operában. Hollandiában az énekkari szolgálatok mellett dalesteken és operakoncerteken léptem fel. Szólistaként énekeltem például Fauré, Dvorák, Brhams requiemjeit, de számos barokk mű, a Karácsonyi oratórium vagy a Máté Passió énekes szólistája is voltam. Most Budapesten van a bázis: vágytam is haza és jó lehetőségek adódtak. Ugyanakkor arra törekszem, hogy a kinti szálak se szakadjanak meg, nagyon örülök, hogy a következő évre és hónapokra már vannak fix hollandiai koncertlehetőségeim. Már nem nevezném kétlakiságnak, nem utazom nagyon sűrűn, de örülök, hogy visszahívnak, ezek szerint van ott is helyem, van mit csinálnom.
Színpadi, énekesi munkáidért többször is kaptál már komolyabb bíztatást szakemberektől, kuratóriumtól. 2009-ben az Állami Köztársasági Ösztöndíj, 2014-ben a Fischer Annie zenei előadó-művészeti ösztöndíj jelentette ezt a bíztatást. Mit jelentettek neked az ösztöndíjak és hogyan tudtad őket hasznosítani?
Az Állami Köztársasági Ösztöndíj anyagi támogatása nagyon komoly biztonságot és stabilitást jelentett, de ami igazán ösztönzött, az a Fischer Annie ösztöndíj volt. Ez azt jelentette, hogy 10 koncertlehetőséget kaptam. Az ösztöndíj fedezte a honoráriumot a koncertekre, szabad kezet kaptam a műsorok összeállításában és a partnerek válogatásában. Közben kint éltem és dolgoztam Hollandiában – nagyon sűrű évem volt emiatt. Arra törekedtem, hogy tíz különböző stílusú és műfajú, egészen eltérő műsorú koncertet adjak. A legnagyobb falat Schubert klasszikusnak, a Winterreise-nek az előadása volt eredeti, német nyelven, kotta nélkül. Nagyon komoly munka, de sikeres és jó év volt, mert nagyon sokat tanultam a koncertekből és van sok program, amit ma is szívesen megcsinálnék.
Debrecenből indult a karriered, most visszatérsz egy kicsit a városba a Szerelmi bájitalban: Belcore, az őrmester szerepét énekled és játszod. Milyen emlékek fűznek Debrecenhez?
Debrecenbe nagyon jó visszajönnöm – pedig nem is vagyok debreceni, csak 6 évet éltem itt. Mégis, ismerősre bukkanok mindenfelé. Kisebb városban vagyunk, az emberek jobban ismerik egymást. A színházba visszaérkezni pedig kifejezetten jó volt, hiszen szinte mindenkit ismerek. Debrecenben nagy operaélet volt Vidnyánszky Attila és Kocsár Balázs idejében, számos lehetőséghez lehetett jutni, egy évben 3-4 operában is énekeltem szólistaként, de az énekkari munka is nagyon sok volt. A műfajt szerető közönség szép számmal el is jött az előadásokra.
A Szerelmi bájitalnak október 16-án volt a bemutatója, Gemza Péter rendezte, Somogyi-Tóth Dániel vezényel. Mit lehet tudni erről az előadásról?
Az előadás különlegessége a letisztultságában rejlik. Ez a rendezés a történetről, valós helyzetekről, valós szituációkról és érzelmekről szól, melyeket igyekszik korhű díszletben és jelmezekkel megmutatni a közönségnek. Aki igazán hangulatos, szép környezetben szeretné élvezni a zenét, az biztos, hogy szeretni fogja.
A produkcióban az énekesek nagy része debreceni kötődésű: Balczó Péter és Rendes Ágnes Debrecenben végeztek, Cseh Antal sokat énekelt Debrecenben, Janovicz Zsófia és Fehér Éva pedig jelenleg is a Csokonai Színház Énekkarának tagjai. Ismerősök, egy igazi debreceni csapat énekli a Szerelmi bájitalt.
Igen, mind jó barátságban vagyunk. Érdekes, hogy Balczó Péter, Rendes Ágnes és jómagam is énekeltünk ugyanebben a szereposztásban, Miske László egyetemi rendezésében, Mohos Nagy Éva művészeti vezetése alatt. Tanulságos és jó volt. Most emiatt nehezebb a szerep: sok berögzült dolgon változatni kell, hogy az aktuális rendezésnek megfeleljek. Az eltelt évek és a tanulmányaim miatt is kicsit már másképpen éneklek én is, a frissen tanult anyagba könnyebben bele tudom tenni a frissebb technikákat. A régen megtanult Belcore szerep nehézsége ebben is rejlik. Belcore, a káplár, akit játszom, már nem épp egy fiatal katona, magát még mindig jóképűnek tartja. Számára nem kérdés, hogy minden nőnek ő kell, mintha ő lenne az egyedüli férfi a környéken. Gyakorlatilag válogatás nélkül udvarol, a történetben épp Adinát találja meg, aki után Nemorino vágyakozik. Belcore egy kicsit tenyérbe mászó alak, olyan, akit talán néha jó lenne felpofozni. Ilyen figurát játszani nehéz, és a szerep sem könnyű, hiszen nagy zenekarral van alátámasztva és igazi katonai alakot kíván. Szép és komoly feladat, remélem, hogy jól fog sikerülni.
Az interjút készítette: Sándor Zita
