(Forrás: http://alfoldonline.hu/) 2018. 02. 27. Gyürky Katalin
Bár a klasszikus orosz szerző, Anton Pavlovics Csehov drámáit a világon mindenütt színre viszik, én mindig úgy gondoltam, hogy igazi, szívet-lelket megrengető adaptációra – bármely Csehov-darabról legyen is szó – valójában csak orosz rendező képes. Ezért is tartom üdvözítőnek, hogy a Csokonai Színház a 2017/2018-as évadában nem mást, mint egy fiatal, moszkvai rendezőt kért fel arra, hogy a talán legtöbbet játszott Csehov-drámát, a Három nővért a cívisváros teátrumában színpadra vigye.
Az orosz rendezőhöz – Csehovról lévén szó – a legjobb persze az, ha orosz színészek társulnak, az őrájuk jellemző igazi, nagy, „széles” lelkületükkel. A 2016/2017-es évadban egy francia vígjáték, a Hogyan nevezzelek? adaptálása során a tehetségéről már Debrecenben is számot adó orosz rendezőt azonban kétségkívül egyáltalán nem zavarta, hogy magyar művészekkel kellett „Csehovon” dolgoznia. Sőt: látva a darabot, Bocsarnikovszot mintha még inspirálta is volna annak bebizonyítása, hogy magyar színészek is képesek kiváló Csehov-karakterekké formálódni, azaz nemcsak közölni és cselekedni a színpadon, hanem a Sztanyiszlavszkij-féle módszert érvényesítve az emóciókra apellálni, s ezáltal „hiteles érzelmi újrateremtést” megvalósítani.
Ha már az újrateremtésnél tartunk: ez a fogalom nemcsak a színészek korábbi érzelmeinek az aktuális karaktermegformáláskor történő „előhúzására” vonatkozik, hanem a rendező másik, őt láthatóan szintén inspiráló céljára is: arra, hogy az első Csehov-rendezés, azaz a Nyemirovics-Dancsenko adaptációja óta több ezerszer játszott Három nővérről valami újat mondjon, a mai kor emberéhez szólva rendezze azt meg. Azaz, hogy a Csehov drámájában fellelhető örökérvényű kérdéseket a mai viszonyok között élő ember számára vesse fel. Ebben az újrateremtésben kétségtelenül nagy segítségére volt az, hogy Kozma András dramaturg újrafordította a klasszikus szöveget, s az ő friss, modern nyelvű magyarítása révén a befogadás során tényleg azt érezzük: Csehov szavai, mondatai hozzánk, 21. századi emberhez, nem pedig a 19. században élőkhöz szólnak.
Ennek a kétfajta újrateremtési törekvésnek a nyomvonalán Ilja Bocsarnikovsz a Csehov-drámákra gyakran, s már némiképpen elcsépelten alkalmazott „a hősök elbeszélnek egymás mellett”-elvet is újraértelmezte. Mégpedig oly módon, hogy a dráma szereplőinek monológok formájában előadott, életről, boldogságról, szerelemről szóló filozofálgatásait a színpadon a színészek az I. felvonás nagy részében nem egymásnak, nem egymás szemébe mondják, hanem kifelé, a közönség irányába. Ez a „kibeszélés” azonban Bocsarnikovsz adaptációjában korántsem öncélú: mert miközben valaki épp az élete aktuális állapotát „elemzi”, a „háttérben” erre – Sztanyiszlavszkij módszerét követve – folyamatosan reagálnak a többiek. Mégpedig úgy, hogy a legtöbbször – s ebben áll Bocsarnikovsz egyik újítása – a monologizálót nem újabb „siránkozással”, hanem humorral és iróniával reagálják le. A számtalan ilyesfajta reakció közül az egyik legkiválóbb, amikor a fiatal báró, Tuzenbach (Rózsa László), s hozzá csatlakozva a három nővér egyike, Irina a munkavágyról filozofál. Tuzenbach részéről ez a vágy már önmagában nevetséges, hiszen mindeközben azt is bevallja, hogy ő eddig még soha életében nem dolgozott, de kész arra, hogy a „lustaságot és a közönyt” lemossa magáról. Erre a kijelentésre a többi szereplő elkezd fekvőtámaszokat csinálni, leküzdendő azt a tunyaságot, amiről a báró és Irina is beszélt. De ilyen – humorral és iróniával „elütött” – megoldás az is, amikor Szoljonij (Mercs János) magatartását, aki láthatóan már a darab elejétől kezdve rivalizál a báróval, „kakaskodással” „csapja le” a többi, a színpadon tartózkodó férfi szereplő. A fiatal katonák Irina kegyeiért folytatott „harcát” madarakat formázva, egymást kergetve, szárnycsapásokkal és kotkodácsolással érzékeltetik a színészek.
Az élet értelméről, a munka fontosságáról szóló filozofálgatásokra adott ilyesfajta reakciókat látva azt gondolhatnánk, hogy Bocsarnikovsz Csehov klasszikus drámáját komédiaként értelmezve rendezte meg. Csakhogy a figyelmes néző számára már ekkor – főleg Versinyin és Kuligin, azaz Mása leendő szerelme és férje színrelépésekor, majd pedig Natasa, Andrej leendő arája megjelenésével – feltűnhet, hogy a humoros reakciók, a komikus megoldások mögött ott rejlenek az ezzel ellentétes tartalmak is. S épp az ellentétes tartalmak kifejezéséhez szükségesek azok az érzelmek is, amiket a színművészeknek Bocsarnikovsz instruálására elő kell, illetve elő kellene húzniuk magukból. S ez – épp azért, mert nem orosz művészekről van szó – van olyan jelenet, ahol nagyon jól sikerül, s van olyan, ahol kevésbé tud megvalósulni. A Versinyint játszó Kiss Gergely Máténak kevésbé hisszük el a „piszkozat-életre” és a „tisztázat-életre” vonatkozó szólamát, de például Natasának az „egész kompániához” fűződő negatív viszonyát már ekkor, az I., humorral teli felvonásban remekül érzékelhetjük Újhelyi Kinga érzékeny játékának s a kiváló rendezői ötleteknek köszönhetően. A többiekkel szembeni „kívülállása”, idegensége miatt Natasa ugyan zavarban van – félve, hogy soha nem fogják őt a nővérek a bátyjuk feleségeként elfogadni –, ugyanakkor a zavara mögött Újhelyi Kinga már ekkor érzékeltetni tudja: nem sok idő kell hozzá, s átveszi az uralmat mind a nővérek, mind Andrej, mind pedig a ház felett. Menyasszonyi fátylában olyannyira elégedetten vonul, frissen gyűrűt kapott ujját pedig úgy mutatja meg és fel a társaságnak, hogy abból minden további tragédia sejthető. De nincs híján az érzelemkifejezés képességének az a Kuligint játszó Mészáros Tibor sem, aki egy kimerevített jelenetben hosszasan nézi a feleségét és az annak láthatóan nagyon „bejövő” Versinyint. Nézésében már ott forrongnak azok az indulatok, amelyeket Kuligin – önmagát, főleg önmagát becsapva – megpróbál ugyan elfojtani és nem figyelembe venni, de ahogy felülről rátekint a mellette flörtölő párra, az szintén minden további történést előrevetít.
Az I. felvonás komédiájából így – Bocsarnikovsz kiváló koncepciója jóvoltából – finom, apró jelekkel, gesztusokkal „vezetődünk át” a II. felvonásban láttatott – kétségtelen – drámába. Ahol az I. felvonás monológjai egyértelműen dialógusokká válnak. A szereplők itt már legtöbbször nem a közönség felé filozofálnak, hanem egymás felé, egymásra figyelve élik meg Csehov örökérvényűen felvetett problémáit: a tűzvész következtében leégett kisvárosban való lét értelmetlen körforgását, a Moszkvába vágyást s annak meddőségét, s az értelmetlen életben egyetlen kapaszkodóként szolgáló szerelem lehetetlen mivoltát. A rendező ebben a II. felvonásban sem „kíméli” a befogadók figyelmét: annak ellenére ugyanis, hogy itt már egymással beszélgetnek a szereplők, továbbra is gondoskodik róla, hogy a teljes mélységben előttünk megnyíló hatalmas színpad minden egyes pontján az épp egymással kommunikálók érzelemkitöréseit – mert itt már ilyenekkel találkozunk – újabb gesztusok láttatásával bonyolítsa tovább. Az eseményeket folyamatosan kísérők közül mindenképp szeretném kiemelni annak a Csebutikint játszó Bakota Árpádnak az alakítását, aki a három nővér édesanyja iránti egykori szerelméből fakadóan követi folyamatos jelenlétével a „lányok” sorsát, s játékában nemcsak a nővérek iránti felelősségtudat van meg, hanem az önmaga elrontott életével való tragikomikus szembenézés is. S a „háttér” szempontjából szintén kiváló rendezői fogás, hogy Bocsarnikovsz Csehov darabjába becsempészett még egy, az eredeti drámában nem szereplő hőst. A harmonikás lányt (Vas Judit Gigi), aki szinte végig jelen van a színen, s bár nem beszél, mozdulataival, szemvillanásaival követni tudja az eseményeket, s egy kiváló megoldással a három nővér legnagyobb vágyát, Moszkvát is megtestesíti. A II. felvonás egy pontján, a leégett kisvárosi viszonyok miatt „siránkozó” nővérek mögött, a színpad hátsó falára az orosz főváros legnépszerűbb szimbólumát, a Vaszilij Blazsennij székesegyház hagymakupoláit kezdi felrajzolni — csendben, magányosan, mégis erőteljes jelenléttel.
