Beszélgetés Katona Gáborral, a Camille című előadás (bemutató: 2016. március 18.) rendezőjével és koreográfusával.
– Mikor találkoztál először Camille Claudel élettörténetével?
– Amikor Varga Klárival a Csikóink stúdiószínházi előadáson dolgoztunk az előző évadban, a próbafolyamat vége felé Klári megkérdezte, hogy tudom-e, hogy ki Camille Claudel? Bevallom őszintén, nem ismertem, de amikor a műalkotásait, szobrait mutogatta, már voltak köthető élményeim. Klári nagyon tömören elmondta ezt az életutat, vagy inkább zsákutcát: a hatalmas szerelmet Rodinnel, a nagypolgári család viszonyulását, a mindennel való szembenállást, az örökös alkotásvágyat, a harminc év elmegyógyintézetet. Egyrészt a mindenáron alkotni akarás fogott meg, hogy Camille Claudel minden körülmények között elsősorban szobrász volt. A másik az a túlfűtöttség, ami leginkább jellemzi. Iszonyú hőfokon égett és égette magát. Csak egy részét ismerhetjük ennek az életműnek, mert pályája vége felé, amikor nem is biztos, hogy tiszta fejjel születtek alkotásai, és már rég véget ért Rodinnal való kapcsolata, szobrait hozzávagdosta Rodin háza falához vagy szétverte őket dühében.
– Camille Claudel tanítványként került Rodin műhelyébe. Visszaemlékezéseiben úgy ír, hogy kapcsolatuk nem volt első látásra szerelem. Szenvedélyes, viharos szerelmük, és az alkotásban való együttlét tíz évig tartott. A túlfűtöttség, amiről beszélsz, nem csupán az alkotásban, alkotásvágyban nyilvánult meg, hanem Rodin iránti érzelmeiben is. Ez is foglalkoztatott?
– Persze. Hihetetlen szenvedély volt. Túlfűtött életpálya, mindenekfelett álló alkotni akarás és egy szenvedélyes szerelem története ez.
– Fontos a színpadi verzióban, hogy ez a szerelem épp a kor egyik legismertebb művészéhez kötötte?
– Nem elválasztható Rodin személyétől, hisz Camille Claudelt komoly vádak érték, hogy másolja Rodint, viszont arról már kevesebbet beszélnek, hogy A pokol kapuja című hatalmas Rodin-műről a mai napig nem tudják eldönteni, hogy milyen mértékig a szobrásznő munkája. Valószínűleg csak a részleteket dolgozta ki, és Rodin alkotta meg a fő figurákat, de volt az életüknek egy egész hosszú periódusa, amikor a szerelem kiteljesedett az alkotásban is. Hogy a szerelem alkotás, vagy az alkotás szerelem, ez teljesen összemosódott. Ez az állapot tört meg, és ahhoz volt gyenge, hogy ezt elviselje.
– A levelek alapján mindenét odaadta Rodinnek: a fiatalságát, bár tudta, hogy a férfinak van egy állandó kapcsolata és egy fia; a szakmai tudását, hisz sokat dolgozott Rodin művein. Végig úgy él Rodin árnyékában, hogy tökéletesen jól tudja mennyit ér a művészete.
– Képzeld el, milyen szerelmes lehetett! Amit most elmondtál, az nagyon erősen megjelenik az előadásban. Maga Camille mondja ki, hogy mindent feláldozott.
– A túlfűtöttség nem tartott fogva?
– Vigyázni kellett, hogy ne lihegjük túl.
– Utalásszerűen csak, de benne van a szövegben az is, hogy Camille Claudel mennyire méltánytalannak tartja a női egyenjogúság hiányát. A művészeti intézmények zöme nőket nem is fogadott, vagy ha igen, dupla tandíjért, nem beszélve arról, mennyire eltérő volt a nők által készített alkotások megítélése is.
– Az alapmű sokkal többet foglalkozik ezzel a problémával, hisz nem hogy nehezen érvényesült egy nő, de egyáltalán nem tudott érvényesülni. Nem hagyták, ellehetetlenítették. Utalunk arra a darabban, hogy mennyire szembe ment mindezzel Camille Claudel. Bántotta, sértette, minden negatív hatását érezte magán.
– Milyen szövegekből építkezik a darab?
– Mikor Klári felvetette ezt, mint egy következő előadás lehetséges témáját, akkor Alma H. Bond Camille Claudelről szóló művét ajánlotta, mint kiindulási pontot. Alma H. Bond édesapja az amerikai hadseregben szolgált. Partra szállt Franciaországban, és eljutott arra a helyre, ahol a már beteg szobrásznő utoljára járt. Talált egy nagy stóc levelet, hazament, felvitte a padlásra és soha többet nem foglalkozott vele. Elhunyta után a lánya, amikor rendezgették a hagyatékot, megtalálta a leveleket és beleolvasott. Camille Claudel levelei voltak Rodinnek, az apjának, az öccsének, a híressé vált költőnek címezve. Az Alma H. Bond könyvének forrása Camille Claudel levelei. Alma H. Bond nem író, de mint pszichológus izgalmasnak találta a történetet. Kicsit naplószerű az írás, zömmel lineárisan haladó cselekménnyel. A kezdeti évek, a gyerekkor kap benne helyet, a tehetség kibontakozása, egy nagy fejezet a Rodinnel való viszony, az azt követő évek és a lezárás, a harminc év elmegyógyintézet. Ebben a lezárásban jön elő egy másik érdekes momentum, a gyerekszerelem a testvérrel, Paul Claudellel. Tőle is eltávolodik Camille, pedig már csak ő az egyetlen élő rokona. Amikor végigolvastam a Bond-könyvet, láttam benne a színpadi megjelenítés lehetőségét, de már akkor éreztem, hogy olyan irodalmi forrásokra, olyan vendégszövegekre is szükségünk lesz, amelyek az eredeti írás hétköznapi nyelvezetét egy kicsit el tudják emelni, költőibbé tudják tenni. Nagy segítségemre volt Gyulay Eszter dramaturg. A végső szövegben így kaptak helyet a mélyen hívő katolikus Paul Claudel versei, gondolatai. Drámái nagy része testvérekről szól, testvérek közötti fura viszonyokról, ő kiírta magából ezt a bűntudatot, míg Camille Claudel nem talált „feloldozást” a szobrászkodásban. Aztán antikváriumos barangolásom során találtam egy Rilke-kötetet, amelyben Rilke – rajongója lehetett Rodinnek – olyan hangnemben elemzi Rodin egyik szobrát, szobrászatát, hogy egyértelmű volt számomra, hogy ennek egy részlete a Rodint játszó szereplőnek lesz a szövege, mintegy önmagáról. Ebből lett egy Rodin-monológ. Aztán a munka során, Bütyök (Bicskei István – a szerk.) javaslatára kerültek bele Baudelaire-versek, merthogy Rodin imádta Baudelaire-t, többször meg is mintázta, inspirálták a munkáját a költő alkotásai.
– Kiket kértél fel a közös munkára?
– Mercs Jancsival nagyon szerettem volna dolgozni ebben az előadásban. János négy férfikaraktert jelenít meg. Egy olyan férfiszereplő lesz, aki egy „fregoli”: ő lesz Brunet, az orvos, Debussy, akivel volt egy rövid liaisonja a szobrásznőnek, Paul Claudel és Eugen Blot, a patrónus. Miután ez ad egy keresztvonást a szereposztásban, úgy gondoltam, hogy Rodinnek egynek, mindig ugyanannak a színésznek kell lennie. Őt alakítja Bütyök, Bicskei István. A darab nem építkezik lineárisan, sőt hangsúlyosan nagyokat ugrik a jelenből a múltba és fordítva. Igyekszem, hogy ez nyomon követhető legyen, de jól megbonyolítottam azzal, hogy két színésznő játssza Camille Claudelt. Varga Klári az egyik, és Tenki Dalma a másik. A szereposztásban Edelényi Vivien Jancsi párja, minden női epizódszerepet ő jelenít meg: ő Odilia nővér, az angol barátnő, Jessie, és Isadora Duncan is.
– Különválik-e a koreográfus éned a rendezőtől? Érdekelne, hogy amikor olvastad a szövegeket, gondolkodtál-e mozgássorokban?
– Szeretném azt hinni, hogy nem lehet kettéválasztani a két funkciót, mert nagyon szorosan összefügg, hogy mint rendező, hogy hangolok egy jelenetet, és ennek része-e, hogy egy párbeszédet végig mozgatok, vagy hagyományos értelemben véve prózai jelenetként értékelem. Amikor olvastam a szövegkönyvvázlatot az elejétől jöttek képek, ritmusbeli váltások. Muszáj, hogy ezt lássam, mert különben zárványok lennének az átkoreografált, megkomponált részek és leválnának, nem tudnának beépülni az előadásba.
– Nehezebb, hogy színészekkel és nem táncosokkal dolgozol?
– Olyan képességű és beállítottságú emberekre volt szükség, akik kiváló színészek, képesek – mint János – jelenetről jelentre más-más karaktert megformázni, és mindamellett van olyan testtudatuk, olyan kontroll alatt tudják tartani a testüket, hogy egy ilyen sűrűre komponált táncos feladatban is helytálljanak. Bot Ádám személyében van táncos is a darabban. Azért szerettem volna őt, mert érzékeny egyéniség, és sok mindent rá lehet bízni. Mindvégig jelen van, belesodródik a jelenetekbe, hol hangsúlyosabban, hol hangsúlytalanabbul. Fontos elmondanom, hogy nem szerettünk volna korrajzot adni. Augusztinyi Fruzsina, a darab díszlet- és jelmeztervezőjének mai látásmódja sokat hozzátett az előadáshoz.
Az interjút készítette: Vajland Judit
