(Forrás: http://art7.hu/) Kállai Katalin, 2015. március 29.
A lengyel színház bevállalós fenegyereke, Tadeusz Słobodzianek tűzte műsorra a Varsói Drámai Színházban Az imposztort, amelyet épp a nagy “népnemzeti felháborodást keltő” (valójában a lengyel kommunista cenzúra által kifogásolt) Az Ikszekből írt színpadra a szerző 1983-ban.
„DÍSZLETEZŐ
Tudja, ki az a Bogusławski, uram?
BOGUSŁAWSKI
Valami rémlik…”
Vagy:
“Nekünk ez nem jár. Ez itt, uram, a sötét provincia.”
(Spiró György: Az imposztor)
Spirónak megbocsátottak a lengyelek, őrület. Na, jó, ez így sommás, de Az Ikszek című regénye miatt Lengyelországból kitiltott Spiróval kezdeni a 250 éves lengyel színjátszás ünnepségsorozatát… Hát, hurrá. Tegyük hozzá, Az imposztort a lengyel színház bevállalós fenegyereke, Tadeusz Słobodzianek tűzte műsorra a Varsói Drámai Színházban. Azt Az imposztort, amelyet épp a nagy lengyel “népnemzeti felháborodást keltő” (valójában a lengyel kommunista cenzúra által kifogásolt) Az Ikszekből írt színpadra a szerző 1983-ban. (Konkrétan Major Tamásnak.) A mű főszereplője pedig nem más, mint az a Bogusławski, akit némi pátoszos felhanggal a lengyel színjátszás atyjának neveznek, Spiró pedig nem volt rest, hogy a romantikus nemzeti hősből alkosson egy embert, a maga grandiózus pitiánerségével, kioktató hangnemű modorával, színpadi mindentudásával egyetemben… Ráadásul leszálló ágban, megöregedve, kellőképp pénzéhesen és megkopott jellemmel, ugyanakkor a zsenialitás némelykor taszító, de legalábbis furcsa, nem evilági, elnyűhetetlen csillogásával a szemében. Major kérésére megírta Majort.
Nos, ezzel a darabbal nyitott a lengyel színház Bogusławski-éve. Respect.
Wojciech Bogusławski. Színész, operaénekes, rendező, író, műfordító, a Varsói Nemzeti Színház igazgatója, a felvilágosodás ideológiájának patrónusa, szabadkőműves. A Spiró-szöveg szerint Lengyelország nemzeti hőse a Tartuffe címszerepére érkezik a cári Oroszországhoz tartozó Vilnius (Litvánia) lengyel színházába. Az elnyomott lengyelek színháza a csőd szélén tántorog. Bogusławski tiszte lenne megmenteni, de a Mester, aki látszatra önmaga árnyéka (mintha önmaga se nagyon ismerne magára), erre tökéletesen alkalmatlannak látszik…
Már maga a Molière-től vett cím sokat elárul Bogusławskiról, a Mester bonyolult karakteréről, amely a történet szerint összesimul Tartuffe jellemével. Hisszük egy darabig. Aztán egy nagy fordulattal pont ellentétes irányt vesz… Valójában Bogusławski jellemének kiismerhetetlensége, bizsergető szélsőségei tartják izgalomban mindvégig a történetet. Plusz az a fenyegetettség, amely az oroszok uralta Vilnában minden elnyomott lengyel sajátja. A rémület, hogy bárkit, bármikor elvihetnek. A vilniusi lengyel színház társulata nem más, mint zavarodott embercsoport, élükön az igazgatóval, aki minden igyekezete ellenére a legzavarodottabb közöttük.
Az imposztor. A Molière eredetijéhez (Le Tartuffe, ou l’Imposteur) hangzásban is igen hasonló magyar cím jelentéstartománya épp oly lágy, mint a francia, és épp oly vibrálóan összetett, mint maga Bogusławski. A hangsor lágysága egyfajta nyugtalanító jelleget is takar. Az örök gyermeki kópéság fenyegető mozzanatát, amelyből bármikor a felszínre törhetnek a felnőttlét kegyetlenkedései…
Lengyelül Szalbierz. Ennyi.
A rémület, a félelem nem csupán motivációja a darabnak, hanem alaphangulata. Jegyezte meg anno a darab ősbemutatójának egyik kritikusa. Nos, a lengyel előadás pontosan ezt a félelmet mutatja. Mondhatni Máté Gábor varsói vendégrendezésének egyenesen ez az alaphangulata. Minden más alárendelődik.
Humor, tragédia, realizmus, irónia.
Máté a magyar színház kaposvári/katonás vonulatát vitte Lengyelországba. Pengeélesen kidolgozott karakterek, tűpontos lélektani szituációk, a létezés tragikus mozzanataiban is ott rejlő humor mint életszemlélet, a túlélés lehetősége. Humor, mely elő-előbújik az előadás komor szépsége mögül. Anyám! Sikoltja oda Kamińska Elmiraként az anyósának a Tartuffe-re készülő társulat próbáján. Anyám! Mormolja maga elé a darabot rendező színidirektor a rettenetes ripizés láttán. Sławomir Grzymkowski amúgy is az előadás egyik leglátványosabb figurája Każyński, a színidirektor szerepében. Vicces kisember, aki megjárja a poklot…
A színészek fizikuma már önmagában beszédes. Az ártatlan arcú Rybak, Chodźko, a taszító külsejű kritikus, a hivatalnokfejű cári Gubernátor, aki úgy ül a proszcéniumpáholyban, mintha valóban egy civil ülne ott, vagy akár a lágy arcú Kamińska, akinek szépsége Elmira jelmezében megsokszorozódik. Eleve izgalmas mozzanat, ahogy a látvány egyszer csak önálló jelentést kap s Füzér Anni varázsos Tartuffe-jelmezei magáról a színházról kezdenek mesélni. A vilnai teátrum kopott színpada az esti előadásra éteri szépséggé lényegül… Lenyűgöző metamorfózis.
Minden ízében jelentéses, szélesen hömpölygő előadás.
Vannak nagy pillanatai. Bogusławski a próba kellős közepén előre kiköveteli a gázsiját. Hosszan számolja a pénzt, annyit, amennyit a társulat tagjai egyben aligha láthatnak. Kínos pillanat. Sistereg. Hirtelen mintha átkerülnénk a színpadi valóságba. Torkunkon a szégyen.
A varsói előadás magyar rendezője amúgy semmit nem bízott a véletlenre. Castingolta a szereplőket. Saját bevallása szerint azért Witold Dębickit választotta Bogusławski szerepére, mert meglátta a csillogást a szemében. Azt a bizonyos csillogást, amely egy (khm) érett férfi szemében jelzi, hogy valamilyen módon fogékony az élet örömeire… Olyasfajtát, amely Major Tamás szemében szikrázott a Katona József színházi ősbemutatón. Való igaz. Van valami örökifjú huncutság Witold Dębicki tekintetében, ami a szigort, a vasakaratot, a bölcs belátást váltja kivételezett pillanatokra.
(Személyes. 1986-ban afféle gyakornokként megbízást kaptam egy írásra azzal, hogy szólaltassam meg az akkor már nagyon rossz állapotban lévő Majort. Fogalmam sincs, hogyan, de bejutottam hozzá az intenzív osztályra. A közelgő halál magányában feküdt az ágyán függönnyel eltakarva. Megszólítottam. Fölélénkült. Próbáltam bemutatkozni, de irtóra nem érdekelte, ki vagyok, mit akarok. Azt kérte, üljek le az ágyára. Leültem. Megkérdezte, hogy megfoghatja-e a kezemet. Odanyújtottam neki. Csukott szemmel, szótlanul tartotta egy darabig, miközben én zavart csöndben nézegettem a hideg, hosszú, valószínűtlenül sovány ujjait. Nem mertem egy szót se szólni. Elszalasztottam a nagy lehetőséget, hogy följegyezzem a nagy zseni talán utolsó szavait. Ültem még egy kis ideig, aztán ott hagytam egyedül. Meghalni.)
Debickinek nincs annyi arca, mint Majornak volt. Egyféle arc mögé rejti, s előre kiszámított adagokban adja tudtunkra a cinikus zseni világmegváltó manipulációit. Minden ellenszenvünkkel együtt vele érzünk. Még akkor is, ha nem. Spiró szavakkal játszott zsonglőrmutatványa való életre kel a színpadon. Debicki Bogusławskija kifinomultan vezeti végig a történetet. Jóllehet első látszatra önmaga árnyéka, végül kiderül, hogy tud meglepetést okozni.
Szép lassan a történet bedurvul.
Debicki rezzenéstelen elszántsággal a végsőkig késlelteti a nagy felismerést – Bogusławski halálos játékot játszik. Koholt vádakkal följelenti az oroszoknak a színész Rybakot, hogy egy mesteri rögtönzéssel Tartuffe-ként módja legyen – mint hamis följelentőt – önmagát följelenteni. Ezzel sikerül lelepleznie a cári besúgórendszer működését, és megmenteni a vilnai lengyel színházat. Ha úgy veszem, a színház duplán is megmenekül, mert a cár Gubernátora nem sokkal előtte, a Tartuffe szünetében, már megígérte a támogatást a társulatnak. Ettől támad is némi értelmezési zavar a néző fejében, melyet a lengyel előadásnak sem sikerül teljesen feloldani…
A lényeg a lényeg. A Mester továbbáll Varsóba, az elhurcolt Rybakot kiengedik, s akkor a Rybakot játszó Kamil Siegmund elmondja Az imposztor legendás zárómondatát, melyet a szokásos lételméleti magaslatokon túl tovább fűszerez a konkrét helyzet.
Hát, itt is voltunk egyszer…
Az előadást a kortárs dráma támogatója, a debreceni DESZKA Fesztivál hívta meg magyar színpadra.
