(Forrás: http://www.naplo.hu/) 2016. 10. 27. Gyürky Katalin
A darabot látva megértjük, miért, mi ellen tört ki a forradalom.
Debrecen. „Két helyen lehetünk szabadok — a színházban és a templomban” – kétségtelenül ez tekinthető a Szélfútta levél, azaz az 1956-os eseményeket az akkor a Csokonai Színházban játszó Mensáros László életútján keresztül bemutató előadás kulcsmondatának. Olyan kulcsmondatnak, amelynek mentén a Csikos Sándor rendezte darabnak van módja tovább árnyalni, hogy mit is jelentett az itt megidézett Mensáros László életében a színház, mit a templom, s mit a szabadság. Miközben annak a kérdésnek a boncolgatásáról sem feledkezik el, hogy a szabadság miként és hányféleképp élhető meg.
Annak érdekében, hogy ezekre a kérdésekre nézőként választ kapjunk, Csikos Sándor Erwin Piscator, a híres német színházi rendező koncepcióját hívja segítségül. A háromosztatú – a sors, a cselekvés és a gondolat – színpadra Csikos nemcsak a fiatal, az 1956-os történéseket átélő, az események sodrába Debrecenben belekerülő színész alakját képzelte oda, akit Janka Barnabás testesít meg, hanem a piscatori elveket betartva a mesélőt is. Jelen esetben azt az idős Mensárost (Szilágyi Tibor kiváló alakításában), aki nemcsak egykori önmagára emlékszik vissza monológjain keresztül, hanem egészen az 1989-es Nagy Imre és társai újratemetéséig láttatja velünk a politikai eseményeket. A mesélő itt azonban nem pusztán mesélő: megfigyelő is egyben, aki a gondolat színpadáról önmagán kívül mindazon személyeket is látja, akik akkor, ’56-ban közrejátszottak abban, hogy épp színházban, börtönben vagy templomban érezhesse magát. Azaz szabadnak vagy rabnak. Hiszen, ahogy az az előadásból szintén kiderül, szabadnak a legcudarabb körülmények között, a legnagyobb rabság idején is érezhetjük magunkat, ha megvan az a – a darab börtönjelenetében a pap (Térei Sándor) által kifejtett – belső életünk, amely független az evilági, külső körülményektől, s bármely élethelyzetben tartást ad számunkra. Ha viszont ez a belső érzet, ez a fajta belső szabadság hiányzik, az ember azonnal – a hatalom, a politika, a körülmények – foglyának érezheti magát. A szabadságnak látszó körülmények ellenére is lehet rab.
Színház a színházban
E kettősség gyönyörű ívet ad az előadásnak. Az ív a még a forradalom kitörése előtt a Téri Árpád vezette debreceni színházhoz kerülő ifjú Mensáros egy olyan főszerepével – a Hamlettel – indul, ahol az egérfogó-jelenet próbája, s a „Dánia börtön” kijelentés többszöri hangoztatása „színház a színházban” formájában érezteti velünk a szabadság és rabság kettősségét, s paradox módon az összetartozását, az egymás nélkül nem létezését. Hogy azután ez a gondolat Mensáros koholt vádak alapján történő letartóztatását követően a darab egyik legkidolgozottabb, leghatásosabb részében, a börtönjelenetben folytatódjon – ahol a fiatal színész a pályatársával, a tőle teljesen eltérő lelki alkattal rendelkező Darvas Ivánnal (Kovács András) konkrétan be van zárva. Mégis sokkal szabadabbnak érzi magát sok, kint, a megtorlásoktól hangos légkörben élő embertársánál. Ezt az előadás két momentuma, jelenete érteti meg velünk. Az egyik a Mensárosban ekkorra ismét felébredő – a húszas éveiben kissé háttérbe szorított, de a forradalom után újra megtalált – katolikus hite, amely a rácsok mögött akkora erőt ad neki, hogy a cellatárs papnak való gyónása közben börtön helyett már-már a szabadság egyik helyszíneként aposztrofált templomban érezheti magát, a másik pedig a fegyőr (Bicskei István) által engedélyezett színjátszás.
Miközben a Széfútta levélben szintén megidézett, s a börtönbe a színészkollégáknak irodalmi műveket „szállító” másik pályatárs, Tolnay Klári (Kubik Anna) elvileg szabadon létezve és játszva, odakint magányában ezt jelenti ki: „én vagyok bezárva, nem ők”.
Valódi szabadságvesztés
A „Dánia börtön” hamleti mondatnak így – az idős Mensáros szavaival – kétségtelenül volt aktualitása az ’56-os forradalom megtorlásának időszakában. Az, hogy Mensáros a kinti borzalmak, s tulajdonképpen a rabság ellenében a börtönben mégis meg tudta őrizni a belső tartását, a hit általi szabadságát, egyértelműen az egyik legszebb momentuma a színész életútját felvázoló előadásnak. Ennek lélekemelő jellegét pedig tovább fokozza a cellatárs Darvas ellenpontként láttatott lelki vívódása, aki képtelen megbékélni a büntetésével. Sorscsapásként éli azt meg.
De a legnagyobb szabadságnélküliségről talán a forradalom kitörése előtti közállapotokat ábrázoló jelenetek tanúskodnak. A Rákosit, mint a „legjobb apát” éltető fiatalok tömegjelenetei a rendszerbe való belemerevedést, a lelki rabságot ábrázolják, főleg akkor, amikor az egyik fiatal kijelenti: Rákosi apánk éltetésére egyenesen vállból kell tapsolni. Az előadásnak ezek a bevezető, pár betanult jelszóból, automatikus mozdulatból álló jelenetei azonnal érzékeltetik velünk a rendszer borzalmát. Megértjük, miért, mi ellen tört ki a forradalom. Ezt a részt olyan tizenéves fiatalok játsszák, akik szerencsére már tényleg csak a történelemkönyvekből tudhatnak a Rákosi-éra borzalmairól. Ennek ellenére színpadi játékuk igen meggyőző: a korhű jelmezeikkel, amelyeket Gyarmathy Ágnes díszlet- és jelmeztervezőnek köszönhetünk, és a jeleneteik kiváló koreográfiájával, amely Laczó Zsuzsa munkáját dicséri, időutazásra szólítanak bennünket, hogy tényleg ott érezzük magunkat a legsötétebb diktatúra mindennapjaiban.
