(Forrás: http://nepszava.hu/) Balogh Gyula, 2015. március 28.
Spiró György szerint ma a színpadon az embereket a saját életükkel kell szembesíteni, a saját tehetetlenségükkel, a gyávaságukkal. A Kossuth-díjas drámaíró, akinek a Varsóban nemrég bemutatott darabját Az imposztort a napokban a debreceni Kortárs Drámafesztiválon is játszották, úgy véli, manapság inkább öncenzúra létezik, de egyes intézményvezetők félnek bizonyos nevektől. Nem műveket tiltanak be, hanem tartanak attól, aki valamely szempontból rossz hírbe keveredett, anélkül, hogy egy sorát is olvasták volna.
– Az idén januárban Máté Gábor Varsóban rendezte meg Az imposztor című darabját, melyet a nyolcvanas évek elején írt. A lengyel társulat a művet néhány napja a Debreceni Kortárs Drámafesztiválon is eljátszott. Gondolta volna, hogy ennyi idő után is újra meg újra előveszik ezt a komédiát?
– Nem gondolkodtam ilyesmin, magamtól nem is írtam volna meg. Miután megjelent Az Ikszek című regényem, egy évvel később, 1982. augusztus végén felhívott Major Tamás, behívott az akkoriban létrejött Katona József Színházba és azt mondta, szeretné eljátszani Boguslawskit, írjam meg neki. Először szabadkoztam, aztán nekiláttam.
– Ez azt jelenti, hogy Major gyakorlatilag magának rendelte?
– Igen. Márton László Major telefonhívása előtt úgy fél évvel jelentkezett, hogy írna egy darabot Az Ikszekből. Megtárgyaltuk, melyik epizódból lehetne darabot írni. Az egyik Boguslawski vilnai vendégjátéka, a másik pedig a Kínkastély rész, amely egy varsói palotában játszódik. A Boguslawski korában romos, később felújított épületben ma a lengyel elnök lakik. Vártam, hogy Márton Laci elkészüljön. Nagyon jó, de avantgárd dráma lett, ami nem volt való Major Tamásnak. Így nem tehettem mást, mint hogy megírtam a magam verzióját. 1983 januárjára készültem el vele. Leadtam három példányt a Katona József Színház portáján, egyet Majornak, egyet-egyet pedig a színház két alapítójának, Székely Gábor igazgatónak és Zsámbéki Gábor művészeti vezetőnek. Néhány hónap múlva felhívott Zsámbéki, hogy beszéljük meg a szereposztást. Azt persze ő nem tudta, hogy amikor írtam, fejben mind a tizenhét szerepet kiosztottam a Katona József Színház színészei között.
– Ők is játszották el?
– Egy kivételével. Az egyik szerepre Gobbi Hildát javasoltam, de Zsámbéki túl kicsinek tartotta Gobbi számára a szerepet. Az összes többi szereplő stimmelt. Majort többen ellentmondásos figurának tartják, én nagyra becsültem. 1975-ben a segédrendezője lehettem a Nemzeti Színházban. Amit színházról tudok, azt gyakorlatilag tőle tanultam. Olyan darabot szerettem volna írni, amelyben jól érzi magát és sikere lesz.
– És elégedett volt a végeredménnyel?
– Azt hiszem, igen. Egyébként az a gyanúm, hogy Az Ikszeket nem is olvasta, csak hallott valakitől róla.
– Mit lehetett tőle tanulni?
– Óriási élmény volt, ahogy próbált. Az imposztor második felvonása, nem véletlenül egyetlen próba. Nem elemzett, mint a komédiában Boguslawski, de mély megjegyzései voltak, és állandóan előjátszott. Előfordult, hogy ezzel szétverte a próbát, de nekem nagy élmény volt.
– Vannak még manapság nálunk Majorhoz fogható színházi személyiségek?
– A nagy bölények kihaltak. Básti, Bessenyei, Gobbi, sztárok voltak, fel voltak építve. Legendás színészek ma is lehetnének, de ahhoz ott kellene lenniük a képernyőn. Anélkül a nevüket sem ismerik.
– A nyolcvanas években Lengyelországban az Ikszeket betiltották, mondván, kigúnyolja a nemzeti hősöket. Sőt, egy időben önt is kitiltották az országból. Most a 250 éves lengyel dráma évfordulójára tűzték műsorra Az imposztort és Tadeusz Slobodzianek színházigazgató – maga is drámaíró – elmondása szerint ez majdnem az állásába került. Gondolom, önt nem lepte meg ez a fogadtatás?
– Slobodzianeket nem az én darabom miatt támadják, hanem az igazgatói állására fáj a foguk azóta, hogy két éve kinevezték. Négy színházból álló konglomerátumot igazgat, persze hogy fúrják.
– Magát a mostani varsói előadást mennyire kedvelte? Máté Gábor a Színház című folyóiratban megjelent próbanaplójában sok nehézségről számolt be.
– Mulatságos az a próbanapló, folytatása is lesz, melegen ajánlom mindenkinek az elolvasását. Amúgy nagyon jók a színészek, és Máté Gábor remekül működött velük együtt. Örülök, hogy a debreceni közönség ilyen jól fogadta.
– Az imposztor a színház és a hatalom viszonyával, illetve a színház belső világával foglalkozik. Ez a két szál izgatta leginkább?
– Az imposztor úgy történelmi dráma, hogy igazából nem az. A lengyel színház legendás alakja, Boguslawski járt ugyan az 1810-es években vendégszerepelni Vilnában, de nem egyedül, mint Az imposztorban, hanem a varsói színésztársaival együtt. Akkoriban a legnépszerűbb műfaj az opera volt, de a mai prózai színészektől nem lehet megkívánni, hogy operaáriákat adjanak elő, ami Boguslawskiéknak, vagy a pesti Nemzeti Színház korabeli színészeinek nem jelentett gondot.
– Az imposztor előadása után tartott másnapi debreceni fórumon beszélt arról, hogy nem sikerült jól, teljesen követhetően megírni azt a jelenetet, amikor Boguslawski cselhez folyamodik a hatalmat képviselő Gubernátorrral szemben. Miért elégedetlen ezzel az epizóddal?
– A színészek Boguslawski vezetésével előadják a Tartuffe című darabot, amely azzal végződik, hogy a király megkegyelmez Orgonnak és letartóztatja Tartuffe-t az ármánykodásaiért. Csakhogy Az imposztorban Boguslawski jóvoltából nem érkezik meg az, akinek le kellene tartóztatni Tartuffe-t, így nem jöhet létre happy end, deus ex machina. Mindaz a disznóság, amit Tartuffe a király nevében elkövetett, érvényben marad. Győz a gonosz. Vagyis kiderül, hogy a cári hatalom a Tartuffe-okat, a gonosztevőket támogatja. Ezzel megjelenik az igazság a színházban, és ennek végre örülhet a közönség.
– Tehát a hatalom képviselőjének a színpadon keresztül kell szembesülnie személyesen az igazsággal.
– A szándékom ez volt, jó ötletnek tűnt, de nehéz megcsinálni technikailag, és kissé bonyolult. A színházban mindennek egyszerűnek, világosnak kell lennie, ahogy Shakespeare vagy Csehov csinálta. Ha az egyszerű néző nem érti, mi történik a színpadon, akkor a drámaíró rosszul végezte a dolgát. Az a jó dráma, amit a legbutább néző a legrosszabb rendezésben és a leggyöngébb színész által játszva is megért. Kevés ilyen dráma van.
– Ön egyébként is híres arról, hogy elégedetlen a műveivel, de maradva a hatalommal való szembesítés témájánál, a színházban egy darabbal lehet forradalmat csinálni?
– Lengyelországban 1968-ban a varsói Nemzeti Színházban előadták Mickiewicz Ősök című darabját. A mű az 1830-as években született Párizsban, hetven évig nem is játszották, az orosz-lengyel viszonyról szól. 1968-ban annyira aktuálisnak tűnt, hogy a bemutató után a diákok kimentek az utcára, és a demonstrációból nagy csetepaté lett.
– Ma, amikor eléggé átpolitizáltnak érezzük a magyar színházi közéletet, mennyire kell politizálni a színháznak a színpadon?
– Nem kötelező, de lehet. Jó darabokat kell írni és jó előadásokat csinálni, mint mindig.
– Az aktuális politikai hatalmat sem kell szembesíteni az igazsággal, ahogy Az imposztorban láttuk?
– Inkább az embereket kell a saját életükkel szembesíteni, a saját tehetetlenségükkel, a vakságukkal, a gyávaságukkal. Ezt sokféle módon meg lehet tenni, nem feltétlenül szükséges hozzá a napi politikával foglalkozni. Csehov soha sem politizált a műveiben, de gyönyörűen megmutatta, ahogy az emberek képesek megvakítani saját magukat. Persze aktuálpolitikai témákból is lehet kiváló műveket írni. Mindenféle darabok lehetségesek, de semmi sem kötelező. Sokszor azt mondják, hogy a szegénységet ábrázolni kell a színpadon. Ez sem kötelező, mert van, hogy a szegénységet csak hírből ismerő derék emberek vadromantikus túlzásokba esnek. Nem árt, ha az író ismeri azt a közeget, amelyikben a műve játszódik. Kifejezetten káros, ha valamely fontos témát nemes szándékból, de rosszul írnak meg.
– Ön egy-egy darabbal szeretne megmutatni azonos társadalmi helyzetben lévő embereket?
– Írtam darabokat mai szűkölködőkről, olykor megpróbáltam ábrázolni a mentalitásukat. Szerintem léteznek eléggé tipikusan magyar mentalitások. De nem kötelező a máról vagy a szegénységről írni. Történelmi témák is érdekelhetik az embert. A legutóbbi színpadi művemet lassan két éve fejeztem be, Lénárd Sándor életéről szól, és jórészt Brazíliában játszódik. Sose jártam Brazíliában, nem is fogok. Szatmárnémetiben mutatják be nemsokára.
– Nemrégiben egy pódiumbeszélgetésen azt mondta, hogy bár ma központi cenzúra nincs, de személyekre vonatkozó cenzúra létezik. Ezt hogy értsük?
– Inkább öncenzúra létezik, egyes intézményvezetők félnek bizonyos nevektől. Neveket tartalmazó központi lista szerintem nincs, de egy intézményvezető százszor is meggondolja, mit szólna egyik-másik önkormányzati képviselő bizonyos nevek láttán. Ismerek olyan színigazgatót, aki azért nem kapta meg a színházat, mert a pályázatában beírta a nevemet a leendő szerzők közé. Négy év múlva nem írta be, akkor megnyerte a pályázatot, és nyolc évig sikeresen igazgatott. Nem műveket tiltanak be, hanem tartanak attól, aki valamely szempontból rossz hírbe keveredett, anélkül, hogy egy sorát is olvasták volna. A Kádár-rendszerben viszont előzetes cenzúra működött, éves műsortervet kellett beadni, és a cenzorok kihúzták azokat a darabokat, amelyekkel baj volt. Ők még olvastak. Több szintű volt a cenzúra, a művelődési minisztérium illetékes főosztályán, a pártközpontban és még följebb. Utólag is bele lehetett szólni az ügymenetbe, ha probléma adódott vagy valamelyik darabnak feltűnően nagy volt a sikere, leszóltak a pártközpontból, és magyarázkodni kellett.
– Ma van arra példa, hogy politikai nyomásra levesznek egy darabot a repertoárról?
– Nem tudok róla. Ha már bemutatták, akkor eljátsszák párszor, legfeljebb valamilyen indokkal azután majd leveszik. Nálunk még nem fordult elő, hogy egy előadás úgy felhergelje az embereket, hogy kimenjenek az utcára. Az a polgári réteg, amelyik még meg tudja fizetni a színházjegyet, nem egy színházi előadás miatt megy tüntetni.
– A személyes támadásokat miként viseli. Legutóbb egy interjú nyomán Tamás Gáspár Miklós támadta meg. Válaszolt a megjegyzéseire?
– 1986-ban válaszoltam valakinek életemben először és utoljára. Azt se kellett volna.
– Dolgozik új színpadi művön?
– Nem, három és fél éve regényen dolgozom.
– Ugyanannyi könyvtári háttérmunkát igényel, mint a Fogság?
– Több kutatást végeztem hozzá, de száz oldal se lesz.
