(Forrás: http://art7.hu/) 2016. 02. 27. Kovács Dezső
A szerelmesek nászi ágya lassan ereszkedik alá a fátyolbaldachinnal. Júlia karjaiba hívja a párját, Rómeó odacsusszan, átölelve nézik egymást, s szerelmes ölelésben fonódnak össze.
Aztán az ágy fölemelkedik velük, s ott lebeg a magasban. Odalent meg folytatódik az acsarkodó családok háborúsága.
Poétikus kép, szépen leképezi a rendezői gondolatot.
Mert hát Veronában vagyunk, meg nálunk is, idehaza, ahol is az érzelmeket, az intimitást, a szerelmet gyakran elnyomják az elvakult indulatok, a ki kit győz le szenvedélye.
Aztán mindenki veszít, persze. Még a herceg is, és nemcsak két atyafit.
A herceg (Csikos Sándor) latin-amerikai diktatúrák tábornoki egyenruhájában virít, és saját kezűleg likvidál renitens alattvalókat, például Lőrinc barátot, aki nem átallott összeadni két, ellenséges családból származó ifjút. A délceg Paris (Janka Barnabás) is a hatalmi gépezet része, ő is felkunkorodó tányérsapkával jön udvarolni Júliának, virágcsokorral a kezében. A herceg, fönn, a magasba nyúló lépcső tetején kissé eltorzított hangon, derék maffiavezérként hirdeti a verdiktet, a hatalmi önkény diktátumát, ami ellen nincs apelláta. Mindez külsődleges applikáció, a darabra aggatott cicoma, gondolhatnám, de mégse, hiszen Szikszai Rémusz rendezői koncepciójának szerves része az emberi viszonyok mögött meghúzódó társadalmi-politikai feszültség érzékeltetése. Hogy mennyire nem szervetlen ez a gondolat, mutatja a családfők jelenléte, kiváltképp Capuleté.
Szalma Tamás jól szabott, galambszürke öltönyében (jelmez: Kiss Julcsi), macsó vehemenciájával élet és halál ura kis családjában, a fess és csinos Capuletné (Zeck Juli) alig győzi kapkodni a fejét, védeni magát és tinédzser lánykáját a férfiúi dühkitörésekkel szemben. Mert hát ahol a társadalom hatalmi önkényre épül, ott az uralkodó családok fejei sem lehetnek mások, mint kőkemény despoták. Szalma Capuletje familiáris, agresszív családfő, s mikor leesik neki, hogy lánykája nem kér a kijelölt férjjelöltből, kivetkőzik magából, elvörösödött fejjel ordít. A formátumos alakítás félelmetes, hatalomtól begőzölt férfiút mutat; kikapja Paris kezéből a hódoló ajándékként hozott csokrétát, s azzal csépel mindenkit, legfőképpen a dadát. Aki foggal-körömmel védekezik, s óvja-védi dédelgetett kedvencét, a saját lányaként szeretgetett hamvas Júliát.
Oláh Zsuzsa dadusa szélsőségesen elrajzolt, sok humorral, iróniával s öniróniával megformált figura. Nagyszájú, tenyeres-talpas, bölcs asszony, akinek megvan a magához való esze, s látott már ezt-azt az életben. Aprólékosan megmintázott, remekbe szabott nőalakot látunk: testet ölt benne Shakespeare népi figuráinak zabolátlan harsánysága, vérbő érzékisége, az olasz reneszánsz életszeretete, az asszonysors keménysége, a dada vaskos virgoncériája.
A darabnyitó horrorisztikus szcéna után (amikor is nyílt színi kivégzést látunk), Capuletné a visszahívott dada társaságában vezeti elő lányának, hogy férjhez kéne már menni, mert hisz elmúlt tizennégy éves, s más veronai lányok ilyen korban már anyák, ő is megszülte már Júliát, mikor ennyi idős volt. A három nő epizódja az egyik legbensőségesebben megfogalmazott jelenetsor az egyébként sokféle értelmezői, színházcsinálói dilemmát felvonultató előadásban. Júlia pirosra festett fürdőkádban üldögél, fején fürdősipka, s vihogva felelget mamájának s a dadusnak, akinek olyannyira jó a beszélőkéje, hogy szüntelenül lerohan dumájával mindenkit. Csillog, bugyog, zabolátlanul ömlik a humor a játékból. A dadának később is nagy szerepe lesz, s a kitűnő jellemszínész Oláh Zsuzsa remekül formálja meg a klasszikus nőalakot.
Mikor Júlia visszavárja a hírrel dadáját, hogy széna-e vagy szalma, azazhogy Rómeó igent mond-e a szerelmi s férjhez menési ajánlatra, Szakács Hajnalka Júliája ironizálva, viháncolva mutatja be, hogy milyen is az elnehezült dada. Da, da, ritmizálja a nevet, s imitálja az elnehezült mozdulatokat, ahogy a megfáradt, nehézkes asszony előcammog majd, Lőrinc baráttól jövet jó hírt hozva, de azt sokáig meg nem osztva kisaszonykájával.
Lőrinc barát fiatal, józan, mondhatni, földhözragadt férfi. Mészáros Tibor trikóra vetkezett atyája eleinte szarkasztikus távolságtartással szemléli a bohó ifjak botladozásait, gyógynövényeket ültet, földhányásokat épít, magasba emelt kezéből pergeti a port („porrá leszel te is, fiam”), s gyöngéd iróniával, gunyoros malíciával próbálja kezelni a csapdahelyzetet, amibe a fiatalok s velük együtt ő is belesodródott. Mészáros Lőrinc barátja sokféle derűs pillanatot szerez a nézőnek ironikus kiszólásaival, az Úrra pillantó szatirikus ellenpontjaival, egy perlekedő, s mégis a spiritualitásnak elkötelezett figurát formálva.
De hát a Shakespeare-dráma címe nem Lőrinc barát vagy Capulet, hanem Rómeó és Júlia. Vegyük hát szemügyre a debreceni előadás szerelmeseit. És akkor itt mindjárt tartani kéne piciny hatásszünetet, hogy a szerelmesek valóban szerelmesek-e. Nem a felhangzó textus szerint, s nem is Varró Dániel magyarításának időnként mai szlengbe csúszkáló fordításában, hanem az érzelmek amplitúdójában. Az előadás némely pontjain olybá tűnik, a rendezés adottnak veszi, hogy a két fiatal ab ovo bele van zúgva egymásba, Rómeó szerelmes Júliába, Júlia szerelmes Rómeóba. Az alkotók sokat húztak a szövegből, s nem véletlenül, így hát az egyik domináns mozzanat mintha elsikkadna az előadásból: maga a szerelem megszületése. Ahogy a két tinédzser hozzáér a másikhoz, s megszületik bennük, az összes rettenet ellenére, a mindent lebíró szenvedély. Érdekes módon manapság már ritkábban játsszák az örökbecsű klasszikust, világunkhoz talán jobban passzol a Macbeth vagy a III. Richárd, s a neten szocializálódott tizen- és huszonévesek érzelemvilága sem mindenben érintkezik már a Shakespeare által megénekelt, vagy mondjuk a Zeffirelli halhatatlan filmjében látható éteri szerelemmel. (Maradandó színházi emlékként Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Rómeója dereng elő 2003-ból.)
Vecsei Miklós Rómeója eszményi szerelmes, elragadóan sármos, délceg ifjú. Ahogy kibontakozik a tragédia, csapzott lesz, elvakult, megszűnik számára a külvilág. A tévés szappanoperában (Csak színház és más semmi) feltűnt ifjú színész illúziót keltően adja a világirodalom egyik legszebben megírt figuráját. Hibátlan artikuláció, lendület, s az érzelmek lobogása jellemzi a szerepformálását. Az ő Rómeója az a fiatal hősszerelmes, akibe beleszerethetnek az iskolás lányok. Partnere, Szakács Hajnalka bájos Júliája inkább szatirikus színeivel hódít: visító fejhangon tiltakozik, tüntet az apai szigor ellen, s úgy osztja tanácsait Rómeónak, mint aki már megperzselődött néhányszor. S ki tudja. Párosuknak vannak szépen megformált pillanatai, ám mindent lebíró szenvedélyük mintha még nem született volna meg.
