Hosszú évek óta visszatérő vendégei vagyunk a Bartók Plusz Operafesztiválnak, amely a hazai zenés színházi szcéna egyik kiemelkedő eseménysorozata. Nagy örömünkre, idén a Silviu Purcărete rendezte A tüzes angyal kapott meghívást Miskolcra. A szombati előadást az is különlegessé teszi, hogy Ruprecht szerepét ezúttal − kivételesen − Sébastien Soulès francia bariton énekli. Az idehaza eddig kevéssé ismert művészt arra kértük, mutatkozzon be a debreceni közönségnek.
− Orléansban nőttem fel, egy teljesen átlagos családban, nem volt művész a rokonságban. Sőt, az édesanyám megtiltotta, hogy hangszeren játsszak. Abban az időben kommunista elveket vallott a család, de míg nyugaton a zenét túlságosan polgári tevékenységnek tekintették, addig Európa keleti részén, mint például Magyarországon, szerencsére fontos maradt. Nagy adomány, hogy itt máig sokan zenélnek.
− És hogy lett Önből mégis bariton?
− Mivel hangszeren nem játszhattam, énekelni tanultam. Előbb elvégeztem a matematika szakot, az énekesi karrierem csak huszonöt éves koromban kezdődött el.
− Zenei tanulmányait Párizsban kezdte, majd Berlinben fejezte be. Főként Németországban és Ausztriában lép színpadra, de sűrűn járja a környező országokat és városokat: Olaszországot, Svájcot, Varsót, Zágrábot, és csak néha-néha tér vissza szülőföldjére.
− Igen, most is úgy gondolom, hogy német nyelvterületen a legkiválóbb a klasszikus zene oktatása. Franciaországban nem érzem igazán jól magam, jelenleg is Bécsben élek. Németország és Ausztria teljesen más világ, sőt, az sem mindegy, hogy az ember az ország déli vagy északi részén jár, a mentalitás nagyon különböző. Ide például szívesebben jövök dolgozni, mint néhány más, nagyobb városba. Csupán pár napja vagyok Debrecenben, de nagyon hamar kiderült, hogy a művészi színvonal kiváló, a munkatársak segítőkészek és kedvesek.
− Milyennek találja a várost?
− Ideérkezésem előtt olvastam Debrecen történelméről, így tudom, hogy a várost sok veszteség érte a második világháborúban, de ma is látszanak a gazdag múlt nyomai. Francia léptékkel Debrecen nem nagy város, itt mégis van operajátszás, amit feltétlenül meg kell tartani, mert pótolhatatlan kulturális értéket jelent. A virágpiac is csodálatos, igazi különlegesség, hogy minden nap nyitva van. Hiányolom viszont a tipikus magyar ételeket kínáló éttermeket. Sajnos azt veszem észre, hogy a kelet-európai városok a nyugatiakhoz próbálnak hasonlítani, beszippantja őket a globalizáció. Ezt a hibát nem szabad elkövetni, nagyon oda kell figyelni a kulturális örökségünkre!
− Önnek nem csak a magas kultúrában, hanem a popkultúrában is van előadói tapasztalata. (Sébastian Soulès a Quantum csendje című James Bond-film egyik jelenetében énekel.) Lát esélyt a két kultúra összekapcsolására, összeegyeztethetőségére?
− Ez a politika felelőssége és az oktatás kérdése. Nagyobb hangsúlyt kell fektetni a művészetekre az iskolákban. Ha tehetjük, használjunk mindenhol jó zenét. A Debrecen Fórumban például az amerikai, rossz zene helyett klasszikus zenét vagy népdalokat kellene játszani. Attól mindenki jól érezné magát és megismerné a minőségi zenét. Semmiképpen nem szabad elhanyagolni a kultúrát, ha a kultúrára áldozunk pénzt, az mindig megtérül – erről a politikusokat azonban nehéz meggyőzni.
− Most először jár Magyarországon. Hogyan lett önből A tüzes angyal Ruprechtje?
− Az ügynököm jól ismeri a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál igazgatóját, Kesselyák Gergelyt, innen ered a felkérés. A debreceni előadásnak hála fedeztem fel A tüzes angyalt, s tanultam meg Ruprecht szerepét. Korábban is kedveltem Prokofjevet, de csak a hangszeres zenéit ismertem, versenyműveket és szimfóniákat, az operáit viszont nem. A tüzes angyal nehéz alkotás, amelynek megértéséhez idő kell, de valóban fantasztikus, igazi mestermű. Silviu Purcărete rendezése sötét, különös és titokzatos, nagyon tetszetős, ahogy a népes szereplőgárdát mozgatja. Kész előadásról van szó, amelybe én most új énekesként szállok be, s ez mindig kényes dolog, de nagyon fölkészültek és segítőkészek a kollégák. Megteszek minden tőlem telhetőt, ugyanúgy mozgok majd, mint az előző Ruprecht, de az előadó személyisége sokat nyom a latba. Vagyis a korábbi debreceni előadáshoz képest Miskolcon egy némileg más karakterű produkció lesz látható-hallható.
− Mik a jövőbeli tervei?
− Az operaénekesi karrier sok utazással jár. Ez érdekes és izgalmas, hiszen új helyekkel, kultúrákkal és emberekkel találkozom, viszont hosszú ideig kell egyedül, család és közeli barátok nélkül élni a mindennapokat. Ezért a közelmúltban úgy döntöttem, hogy inkább kevesebbet utazom, csak bécsi és környékbeli előadásokat vállalok. Tizenöt év éneklés után azt is érzem, hogy több szabadságra vágyom, a rendező és a karvezető abszolút uralma egy idő után nagyon fárasztó. Elkezdtem „off” programokat keresni − így hívják a kisebb volumenű, nagy intézményeken kívül létrejövő, kísérletező, kevésbé nagy presztízsű, de érdekesebb munkával kecsegtető alkotásokat Bécsben. Ha lenne rá lehetőség, nagyon szívesen rendeznék is (ebbe a szakmába szerencsém volt már belekóstolni), de sajnos szinte átjárhatatlan falak állnak a színészek, énekesek és rendezők között.
− Mit fog csinálni a következő próba és a miskolci fesztiválra való indulás előtti rövidke szabadidejében?
− Mindenképpen sportolok – rengeteg energiám van, szükségem van a mozgásra. Aztán megnézem a Nagytemplomot. Olvastam, hogy Debrecent „kálvinista Rómának” is hívják, nagyon kíváncsi vagyok erre a hatalmas, református templomra.
(lejegyezte: Sándor Zita)