A 7. napon a „hajnali” kezdés ellenére (9:30-ra mentünk osztálytermi előadásra) virágos jókedvvel hasítottam a Szent Efrém általános iskola felé, arra gondolván, hogy legalábbis a fesztiválon immár búcsút vettünk az előző délutánt és estét jellemző haláltematikától. Erre mi volt a második osztályosoknak hozott drámapedagógiai előadás központi témája? Úgy van: a halál.
Természetesen nem komolyan háborgok a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ, az InSite Drama és a The Gap Arts Project koprodukciójában készült, A csomag című előadás témáján, sőt: a gondosan felépített foglalkozást igen komoly, szükséges és hasznos, felelősségteljes munkának gondolom. És éppen ez az egyik tanulsága: 7-8 éves gyerekekkel is lehet (még) a halálról (is) humoros keretben, játékosan eszmét cserélni.
A becsengetés után mintha szabályos tanóra kezdődne, ám hirtelen két furcsa alak tör be az osztályba: kétkerekű bevásárlókocsin jókora csomagot tolnak. Az idősebb férfi (Nyári Arnold) a tanító nénivel fontos ügy miatt elhagyja a termet, a gyerekekkel a fiatalabb (Bethlenfalvy Ádám) – és a tanári asztalra helyezett titokzatos csomag marad. Persze az osztály összes gyermekének mindkét oldalát már-már kifúrja a kíváncsiság, de a Benceként bemutatkozó fiatalember Laci bácsinak, az idősebb férfinek megígérte, hogy nem fogja felbontani azt. Nem írom le részletesen a rendhagyó iskolai óra történéseit, a lényeg, hogy elég hamar megtudhatjuk: a csomag egy ember(gyerek) nagyságú, papírból készült robotfigurát rejteget: a kartonanyut. És fokozatosan az is kiderül, hogy Laci bácsi egyik ismerősének meghalt a felesége, és az ismerős félárván maradt kislánya készítette magának a kartonanyut, akit szeretget, etetget, kirúzsozza a száját, és akit mindenhová (vásárláshoz, iskolába stb.) magával akar vinni. Az apa ezt szégyelli, de a gyerekek (a színészek rávezetésével) célirányos kis helyzetgyakorlatok segítségével megértetik az egyedül maradt szülővel, hogy mi miért van, mennyire magányos és szomorú lehet az, aki anya nélkül maradt, és egyáltalán: hogyan gyászol egy gyerek. Tehát: mindezt nem nekik kezdi elmagyarázni egy felnőtt, hanem úgy alakítják a játékot, hogy a gyerekek világosítsák fel a felnőtteket.
Fantasztikus módszer a drámapedagógia! Minden osztályban rendszeresen alkalmazni kellene. Színjátszásnak olyan őszinte, jóra törekvő és aktív közönsége, mint amilyen az osztálytermekben várakozik, sehol máshol nem található. E foglalkozások hosszú távon is hihetetlen jó hatással lehetnek a gyerekekre, ezért nagy is a foglalkozások művelőinek a felelőssége. A csomag alkotóiról és előadóiról ezúttal is kiderült, hogy a nagy tudást igénylő szakma felkészült, kitűnő mesterei-művészei.
A délelőtti program után felfrissülve és optimistán vártam a kora délutáni újabb gyerekelőadást, Mikó Csaba Az ifjú Mátyását, melyet Madák Zsuzsanna rendezett. Ez is bejött nekem, legalábbis jól éreztem magamat, volt min ámulnom, volt mit bámulnom – egy kis szünettel majd’ két órán át. A díszletek és jelmezek (Árvai György és Szűcs Edit munkái) szerethető, igen ízléses kortársszínházi látványvilágot teremtenek, melybe beletartoznak a különleges kinézetű (csövekből, fémhordóból összetákoltnak tetsző) hangszerek is. A Kovács Márton komponálta, élőben felhangzó pszeudo-balkáni muzsika pompás, szellemes és meseszerű. Nagyon jól működik a koncepció, melyben a trónviszályban ügyesen győztesként kikerülő Hunyadi Mátyást és csapatát mai kamaszok alkotják. Az egy királylányból és néhány fiúból álló baráti banda mai eszközökkel (pl. baseball-ütő) és divatos harcművészeti mozdulatelemekkel vívja harcát – nem kis mértékben Katona Gábor leleményes koreográfiájának is köszönhetően. Az ellenséges nagyurakat (Garai: Kiss Gergely Máté; Szilágyi: Csikos Sándor) és Mátyás tanítóját (Jámbor József) a Csokonai Színház kitűnő (felnőtt) színészei játsszák. Látszólag minden együtt van ahhoz, hogy lehengerlő (és tanulságos) remekművet élvezhessen a hálás, megbabonázott gyerekközönség.
Ám ez csak részletekben valósul meg. Ennek vélhetően egyik oka az, hogy a kamaszos koncepció és külsőségek a kisiskolásokat annyira még nem fogja meg, a kamaszoknak pedig (akikből elég kevés ült a nézőtéren) talán túlontúl meseszerű a történetszövés. De néhány dialógus is bonyolult és hosszú maradt, egy-két ötlet meg nem tűnik igazán (sem tartalmilag, sem színházilag) leleményesnek és kidolgozottnak (például a koronázás előtti hármas próbatétel, amikor is a generál sötétek után mindig csak a végeredményt láthatjuk, hogy tudniillik megint Mátyás fejére szállt le a sötétben repülő korona). Mindezek ellenére összességében szép munka a Csokonai Színház zenés történelmi mesejátéka, mely minden bizonnyal hosszú sikerszéria előtt áll.
A délután és az este újra a felnőtteké lett. Ráadásul a két játszott produkció a tekintetben nagyon hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő nagymértékben a jól megírt szövegre és a közelről megfigyelhető-élvezhető színészi játékra épít. Székely Rozália Kálvária lakóparkjának (Füge + Trafó koprodukció) különös erénye, hogy köznapi nyelvezete és hétköznapi karakterei dacára szokatlanul izgalmas légkört, hangulatot tud megteremteni és fenntartani. Mintha minden történésnek, mondatnak, gesztusnak, közlésnek komoly tétje volna. Valami pluszt sejtünk a teljesen szokványos mögött, és ettől érdekesek lesznek a banális, hétköznapi történések és sorsok is. Mintha a David Lynch-i filmes hangulatteremtés makacsul be akarna vonulni a színházba.
Persze a felütés (az ügyvéd és az örökös furcsa társalgási stílusa) és a folyamatosan látható lakásbelső a nem normális berendezésével, a használati eszközeinek igencsak speciális használhatóságával maga az abszurditás. Mobiltelefont helyettesítő kis műanyag lapocskák, furcsa vetítések és hangbejátszások, felső szomszéd által jelzésre lehúzható vécé, gyerekkorban gyártott kedves kicsi négyajtós koporsó, melybe Magda (Kurta Niké), a fiatal lány szeret belebújni és megpihenni – csak néhány a hétköznapi természetességgel kezelt, de egyáltalán nem hétköznapi jelenségek/eszközök közül. Ebben a világban minden kapcsolat formális, minden alak személyiségzavaros, a nők kifejezetten hisztérikusak is. Az izgalmasra festett hangulatban folyamatosan azt várjuk, hogy a szereplőkkel (végre) valami történni fog, miközben elég határozottan tudjuk-sejtjük, hogy semmi különös nem fog történni. Kurta Niké és az anyját, Marit alakító Nyakó Júlia kifinomultan és precízen játszik, mindig éppen azé a jobb alakítás, aki közülük éppen alakít. Gábor szerepében Varju Kálmán méltó partnerük.
A Kálvária lakópark életünk színtere, mint ahogy a Radnóti Miklós Színház 10-ében a remény-lakótelep is maga az élet. A 10-ben (írója Székely Csaba, rendezője Sebestyén Aba) tízen játszanak (plusz két ragyogó zenész), a bibliai Tízparancsolat osztja tíz részre az időt (mindenki „főszereplésére” kb. tíz egyforma időszakasz jut). Hihetetlenül arányos a dramaturgiai szerkezet, átlátható a tér. Ami a felszínen érzékelhető, az geometrikus, racionális tiszta képlet, az ebben a keretekben élni köteles (tudó, akaró) ember viszont maga a szétesés, a beteljesületlenség, bukás, kudarc, csőd. Ha a Kálvária lakópark (anti)hősei személyiségzavarosak, a 10-ben ez megszorozható minimum tízzel.
Hogy ez miért van így, erre a válasz elhangzik az első felvonás végén: az isten megcsinálta a Tízparancsolatot, utána lelépett, és magunkra hagyott minket.
Az előadás dramaturgiai és térbeli szerkezetének arányossága csak Arthur Schnitzler Körtáncáéhoz hasonlítható, de míg ez utóbbi kör alakú (és puhán önmagába visszakanyarodó), az előbbi téglalap alakú és szögletes, és a felrajzolt téglalapot bonyolult, egymást keresztező sors-utak vonalai hálózzák be. Nem történik semmi egyéb, mint hogy tíz, számot viselő ember – Vilmányi Benett (I.), Pál András (II.), Martinovics Dorina (III.), Kováts Adél (IV.), Márfi Márk Eh. (V.), Sodró Eliza (VI.), Lovas Rozi (VII.), László Zsolt (VIII.), Schneider Zoltán (IX.), Tóth Ildikó (X.) – előadja kudarcos életútjának történetét, és közben fokozatosan kiderül, hogy e sorsok hogyan keresztezték egymást.
Közelről láthatók az egyöntetűen kimagasló teljesítményt nyújtó színészek (a Csokonai Színház színpadán zajlik az előadás), játékukat folyamatos, jelentésesen kezelt real time vetítés és microportos erősítés nagyítja fel. A történetek (ahogy az egész előadás is) attraktívak, a szöveg viszont számtalan pontosan megfogalmazott csöndes bölcsességet (is) tartalmaz. Az éppen passzív szereplők hátul egy sorban, a helyükön ülnek, és tekintetükkel, valamint hiteles jelenlétükkel végigkövetik az eseményeket. Játékstílusban és összetartozásban is csapattá értek a Radnóti különböző korosztályokat képviselő színészei.
A 10 elképesztően jó. Szinte hibátlan szövegkönyv, tökéletesnek tetsző, lenyűgöző alakítások. A mai magyar színház hosszú évek óta legjobb teljesítménye.
Kutszegi Csaba
