Kocsma-dráma a műfaji megjelölése a Városmajori Színházi Szemle idei utolsó, Istent a falra festeni című bemutatójának, amellyel a Csokonai Nemzeti Színház utazik Budapestre. A július 4-én műsorra kerülő darab Tar Sándor A mi utcánk című műve nyomán született. A helyszín Magyarország egy nevén nem nevezett falujának egyetlen utcája, s annak fő színtere, a kocsma, hivatalosan persze presszó, amely tulajdonosa után a Misi nevet viseli. Itt sörrel kísérik a pálinkát, pálinkával kísértik az Istent – és mindezt persze hitelre. Mészáros Tibor írta és rendezte a darabot. Őt kérdezzük.
– Régóta dédelget már írói ambíciókat, hogy most egyszerre két szerepben, szerzőként és rendezőként is debütál?
A Csokonai Színház vezetőinek a napi munkánkról folyó baráti beszélgetéseken már többször említettem, hogy érdekel az írás, sőt, Tar Sándornak a novellafüzérét is érintettük már többször. Beszéltünk róla, hogy ez a szereplői által egyértelműen színpadra kívánkozó mű önmagában nem lenne alkalmas a színpadra állításra. A témája azonban nagyon foglalkoztatott. Ismerve ezeket az ambícióimat, a Csokonai Színház pályázott az ötlettel, és miután nyertek, nekiláthattam a munkának. De nem mindenáron írni akartam, hanem elsősorban színházat csinálni.
– Mennyit tartott meg az eredeti Tar Sándor műből? Vagy csak kiindulópontnak, „ugródeszkának” tekintette?
Alapvetően az általa megformált figurákat használtam föl, és azt, ahogyan ezt a világot mint megélt közeget nagyon jó humorral, de objektíven közvetíti. Semmiképpen sem társadalomkritikai szempontokat vettem alapul, nem korkörképet kívántam festeni, hanem a szereplők nyomorán keresztül az emberséget bemutatni.
– Azért mégiscsak hangsúlyos a munkanélküli, nem feltétlenül önhibájából lecsúszott réteg nyomora, a vidéki élet sivársága, kilátástalansága.
Nem a probléma a lényeg, nem az, hogy nekik miért ilyen szörnyű, hanem az állapot maga, a kétségbeesett helyzet és az abból való kiszakadás igénye, annak lehetséges vagy lehetetlen volta. Ha találtam volna egy olyan művet, amelyben egyetemi diplomás tanárokon keresztül tudom megmutatni ugyanezt, akkor akár ők is lehetnének a hőseim.
– Mit gondol, mennyire játszik bele a viccekkel, beszólásokkal, poénokkal alaposan megtűzdelt darab közönségsikerébe, hogy mi, magyarok szeretünk más kárán nevetni?
Amikor először elolvastam Tar Sándor művét, én is szívből és jó ízűen tudtam nevetni, de voltak benne olyan novellák, amelyeket megkönnyeztem. Azért mertem belevágni a színpadi változat megírásába, mert én sem kinevettem vagy elsirattam a könyvbeli figurákat. A darab nagyon fontos része, amit egy szereplő el is mond: „Rajtam ne röhögjenek, de ne is sajnáljanak.” Nem az volt a célom, hogy a közönség hosszan rágódjon rajta, milyen cudar a világ, és vajon hol szúrtuk el, mi miatt jutottunk ide. Valóban szórakoztatni akartam, arra törekedtem, hogy aki látja a darabot, jól érezze magát, elvégre a Tar Sándor-i nyelv maga is felettébb szórakoztató. Arról nem is beszélve, hogy jó esetben tud működni az önmagunkon való nevetés is. Nézői visszajelzésekből azt szűröm le, hogy az emberek a helyén kezelik az előadást, amely nem akar könyörtelen tükröt tartani elébük.
– Ennek a szemléletmódnak a következménye a felhős égből érkező happy end is?
Igen, szerintem a legelkeseredettebb közegben is van igény a változtatásra és remény arra, hogy az ember kilépjen belőle, vagy továbbálljon onnan. Az Istent a falra festeni című darabommal én is a mindennél erősebb életszeretetet közvetítem.
