(Forrás: http://magyarteatrum.hu/) Balogh Tibor, 2014. október 5.
Istent a falra festeni – Mészáros Tibor darabja/rendezése Debrecenben
Aszályban porfészek, egyébkor sártenger. A mi utcánk, Tar Sándor novelláskötete ihlette az író-rendezőt olyan színpadi szöveg létrehozására, amely nem csak különleges, de igazán a társulat nyelvére való. A Csokonai Nemzeti Színház apraja-nagyja jelen van a produkcióban: az ifjabbak, az új tagok és a vendégek mellett, fellép az igazgatóasszony, Ráckevei Anna is.
A darabnak egyetlen akciója van, az sem látható. Kacsur Andrea (Bíbor Rózsika képében) kiszakítja a szekercét a kocsmai ajtófélfából, és hazaindul vele, hogy agyoncsapja beteg urát, kinek a tüdőbaja miatt, nem-szívesen látják őt a faluban. Visszatérve a csapszékbe, döbbenten pillantja meg az eleven férjeket: egyedül ő tartotta az asszonyok egymásnak adott szavát, élete mihaszna párját, kívüle nem likvidálta senki más. A magányos forradalmárnő: gyötört tekintetű kényszeramazon.
Csöppet sem gyötört, inkább furácska Sárközi-Nagy Ilona (Szöszi, a helység apákban bővelkedő, édesanyja által ott felejtett félárvája). Görög drámák egyszemélyes Kórusa. Tájékoztat, magyaráz, értelmez, flúgos objektivitással moralizál; szavakba önti a semmit. „Az idő mifelénk úgy telik, ahogy akar, senki bele nem szól és senkit nem is érdekel. Mindegy, mikor csinálják a semmit, az idő úgyis telik. Kis segítségnek meg ott a vasút. Ha déltájban elmegy egy vonat, akkor van fél tizenkettő. Délután meg három óra tíz vagy negyed hat. Ebben mégis van valami rendszer, még ha nem is az idő múlása miatt, de amíg a vonat jár, nyugodtak, mert még biztosan élnek. Munkája nincs egyiknek se. Fiatal, szép, erős emberek, itt henyélnek, néznek ki az ablakon, és várják a segélyt. Csak az az állandó, meg a piálás. Az asszonyok is csak kicsivel leleményesebbek. A szomszéd faluból lopják a műanyag szelektívet, és leadják a Tesco-ban apróért. A kupakot meg lecsavargatják, arra akad olykor akció. De hát mit csinálnának, hántolnának kukoricát? Azt előbb meg kéne termelni. Kapálni meg már rég nem akar itt senki.”
Szöszi bensőségesen szenvtelen hanghordozásában az éleslátó, de sohasem ítélkező írót, Tar Sándort sejtem, s ugyanő szólalhat meg a kocsmáros időtlen idők óta halódó apukája hangján. Bicskei István (Öreg) energikusabb a kocsmai kártyázók mindegyikénél, különösképpen az után, hogy az Örkény Tótékjából megörökölt segélykézbesítő postás – Sőtér István – megajándékozza neve napján egy üveg, pálinkába merített virágcsokorral. „Csak a szolid mihez tartás végett világosítanám fel a díszes egybegyűlteket, hogy az ember nem feltétlenül akkor hal meg, ha megöregszik, de akkor válik öreggé, ha már meg akar halni. (…) Én?! Én csak ülök itt és hagyom, hogy hasson az élet.” A Tasziló keresztnevét rühellő öregúr nem csak a miatt hőbörög, ha azon szólítják, hanem haragszik a délelőtt sörözőkre is: vannak a munka világáról emlékei, amiről másoknak – a kocsmáros házaspáron és a pénzmozgató postáson kívül – alig.
Mészáros Tibor, első drámás szerzőként kemény fába vágta a fejszéjét: A mi utcánk novellái egy elöregedő falu sivár mindennapjairól tudósítanak. A könyv első kiadása (1995) óta csaknem két évtized telt el, maholnap színre lépnek az első, munkanélküliségben nevelkedett nagyszülők, akik úgy érik el a nyugdíjkorhatárt, hogy nem volt állásuk soha. Transzponálni kellett. A műveletre író-rendezőként alaposan felkészült, minden karakterhez iránymutatót adott.
Bakota Árpád játssza Terhes Mihályt (persze inkább csak Misi), a kocsmárost. Ő a rangidős, hát belépőként mindjárt oda is suhintja a kemény fába a kulcsszereplő fejszét. Patriarchális mozdulat: erőt mutat, amihez nejének, Száraz Esztikének igazodnia kell. Ráckevei Anna színészi praktikák sokaságával oldja meg a lengéscsillapítói feladatot az ura és a vendégek, illetve az ura és az ura között. Utóbbi azt jelenti, hogy Terhes Mihály egyszerre van vendéglátós vállalkozóként, s nagyfogyasztó vendégként jelen. Lényegében az asszony a település pénzügyminisztere. Hitelkonstrukciókkal szabályozza a szeszforgalmat, hogy ne bukjon be az üzlet: a kocsmacsőd ugyanis falucsődöt jelentene: végét érné az élet. Ráckevei bárgyúan rafinált nő, megvan az urához és a faluhoz való esze, ám annál semmivel sem több. Ha több lenne, máshol volna a boltjuk. Csakhogy sárba ragaszt a nyomor: nem futja itt a bevételből még egy kocsmapultra sem.
