Keszég Lászlóval a készülő Edmond című darab próbái alatt beszélgettünk
2019-ben a Miskolci Nemzeti Színházban Cyranot rendeztél, most pedig itt a Csokonaiban Alexis Michalik Edmond című darabját instruálod, ami a Cyrano szerzőjéről, Edmond Rostand-ról szól és azt a fikciót viszi színre, hogyan született meg ez a máig népszerű szerelmi tragédia. Véletlen folytatása ez a debreceni munka a miskolcinak, vagy már a Cyrano rendezésekor tudtad, hogy „beleragadtál” ebbe a történetbe?
Számomra véletlen, nem tudtam, hogy a Cyranonak lesz folytatása. Gemza Péter adta a kezembe Michalik darabját azzal, hogy milyen érdekes, hogy épp Cyranot rendeztem a közelmúltban.
Mennyire érzed szakmai kihívásnak ez Edmond megrendezését a Cyrano után?
Összetett munka mindkettő. A nagyszabású romantikus darabok első ránézésre avíttak. Különös kivétel a Cyrano, hiszen, ahogy az Edmondban is beszélnek róla, már 1897-ben is régimódinak tűnt, hogy romantikus szerelmi tragédiát versben szeretne megírni a művész. Az a csodálatos a Cyranoban – amit azóta negyvenezerszer adtak elő világszerte és a francia írott színház talán legnagyobb sikere – hogy a romantikus-melodramatikus tragédia, ezt az összetett, szép és szomorú történet „Romhányi József-nyelven” van megírva, így minden korosztály, 9 évestől 99 évesig talál benne egy réteget, ami hozzá szól és ami szórakoztatja vagy elgondolkodtatja. Ez kivételes írói tehetségről árulkodik, maga a szerző sem tudta ezt a bravúrt megismételni, Rostand-t egydarabos szerzőként ismerjük. A darab egyébként filmen is óriási siker, gondolok itt a ’30 as évek hollywoodi filmes változatára, vagy az 1990-esre, amiben Depardieu játssza a főszerepet és aminek sok jelenetét Szilvásváradon vették fel. Ami az Edmondot illeti, sokan bizonyára könnyű műfajnak tartanák és biztos kapásból utasítanák el azzal, hogy ez egy „romantikus baromság”. Azzal együtt, hogy én sem tudnék egész életemben ilyen műveket rendezni, mégis, ahogy beleásom magam, technikailag és lélektanilag is pontos szerepíveket és pontos történet találok, virágnyelven előadva. Bravúr a Cyrano is és bravúr Michalik Edmondja is, amit 2016-ban mutattak be Franciaországban és azóta nem lehet levenni a francia színházak műsoráról. Michalik-nak újra sikerült egy olyan kommerciálisan is rendkívül sikeres darabot létrehozni mai magánszínházi körülmények között, ami művészi értéket is hordoz magában.
Az Edmondhoz hasonló, valamilyen alapmű köré épülő darabok akkor működnek jól, ha az eredeti mű valóban közismert. Mennyire lehet bízni abban, hogy a mai közönség is, a fiatalok is, ismerik Cyrano de Bergerac történetét? Lehet erre építeni?
Mi bízunk ebben. A 2019-es miskolci előadás nagy sikert aratott, és nincs olyan nagy színház Magyarország területén és határon túl, ahol ne mutatták volna be. A Cyrano a magyar színházi kánon része, a kardozós, nagyotmondós, nagyorrú figurát mind ismerjük. Hogy ő mennyire tragikus szerelmi hős, azt kevésbé. De nem aggódom emiatt, mert a Michalik-darab a maga lábán is megáll. Az csak plusz élvezet, ha felismerem benne az eredetit. Van például egy jelenet, amiben a későbbiekben Cyranót eljátszó színész öltözőjében improvizálja le Edmond az orr-monológot. A jelenet anélkül is élvezhető, hogy ismerném az eredetit. A történet végig követhető előzetes ismeretek nélkül is, ahogy egy darab születésének minden kínjával együtt megszületik a hatalmas siker. Az Edmond című darab, ami idén magyarországi ősbemutató lesz, az 1897-es darab idézeteivel játszik, aki ezt felismeri, pluszba kap még egy élvezeti egységet.
Az Edmond története egy olyan időszakban játszódik, amikor a színház válsághelyzetbe került a mozgófilm megjelenése miatt. El is hangzik a darabban a kétségbeesett mondat: „Egyébként mindegy. Tíz év múlva úgyse lesz színház. (…) Csak mozgóképszínház lesz.” Mennyire érzed ezt a jelen helyzetben áthallásosnak? Azt látjuk, hogy a járványhelyzet miatt a színházak arra kényszerülnek, hogy a színházi jelenlét varázsát a filmezés, a streamelés egyéb előnyeire cseréljék. Hogy úgy kérdezzem: szerinted tíz év múlva lesz színház?
Már az én életemben megtörtént a videótékák, a kereskedelmi tévék megjelenése, és elmondható, hogy a legősibb műfaj, a színház feje fölött állandóan lebegnek kardok. De még sosem éreztem amnyira veszélyben a műfajt, mint most, a pandémia és az azzal járó gazdasági válság miatt. Felmerül bennem a kérdés, hogy ezt a felépített hatalmas siker, hogy évi 6 – 6 és fél millió jegyet ad el a magyar színház, ha csak a fővárosi és nagy vidéki színházakat vesszük, ami óriási szám, hogyan fog visszaépülni abból a teljesen jogosan érzett nézői bizalmatlanságból, hogy nézőként nem szívesen ülök be 50 centire egy mellettem szuszogó ember közelébe egy 2- 3 órás előadásra. Az eddigi tapasztalatom az, hogy jóindulatúak a nézők, a megvásárolt bérleteket nem váltják vissza, de nem is jönnek el az előadásra. Ezzel együtt azt gondolom, hogy a filmezés és a streamelés felé való elmozdulás átmeneti, valamennyi talán megmarad ebből a járvány után is, de személy szerint a streamelést vagy azelőadásfelvételek online közlését nem tartom egyenrangúnak az élő színházzal, nem tudja helyettesíteni azt. Elengedhetetlenül fontos a varázslat megszületéséhez, hogy interakció legyen a színpad és a nézőtér között. Nagyon remélem, hogy kibírja a színházi rendszer ezt a nehéz időszakot és nem esik annyira vissza a nézői érdeklődés, hogy ne legyen visszatérés. A pályám huszonöt éve alatt sokszor temettük már a színházat, de most érzem azt először (bár nem akarok pesszimistának tűnni), hogy olyan bizalomvesztés van az egészségügyi helyzetből kifolyólag, ami aggodalomra ad okot. Vajon mikor fognak visszatérni a nézők, és vajon ebben a bizonytalan és megosztott világban lesz-e arra idegzetük, türelmük, figyelmük, hogy olyan kérdésekről gondolkozzunk közösen – amikor egy vakcináról nem tudunk közösen gondolkodni – , mint például, hogy létezik-e örök szerelem?
Az Edmondban rohamléptekben, a bemutató előtti hetet végigimprovizálva születik meg a sikerdarab. Te, aki mögött már van néhány évtizednyi színházi múlt, mennyire látod életszerűnek, hogy ilyen gyorsan áll össze egy előadás?
Van az egész darabnak egy romantikus ízvilága, van egy kis ízjavító benne, az a bizonyos hatodik íz, az umami, amit a gyorséttermek tesznek bele a kajába, hogy úgy érezd, muszáj még egyszer enned. Szóval az Edmond „meg van umamizva”. De nem tudok megcsípni benne semmi valószerűtlent, amire felkapnám a fejem, hogy ilyen a valóságban nincsen. Fel van stilizálva, hogy fordulatokban gazdag sztorit kapjunk. A színház pedig annyira régóta létezik, hogy mindenre és mindennek az ellenkezőjére is van példa. Az biztos, hogy nem véletlenül lett kitalálva, hogy van a főpróbahét, amikor össze kell állnia a különböző irányokból érő folyamatoknak. És az sem véletlen, hogy a színészetből kinőtte magát a rendezői szakma. Akkoriban, amikor az Edmond játszódik, még nem létezett a mai értelemben vett rendező, valamelyik színész vezette le az előadást, ők voltak az első rendezők. Hogy a rendezés egy összetett, sok tudást igénylő szakma lett, ez a huszadik század vívmánya. Én magam is színész vagyok alapvetően, de diploma után folytattam tovább az egyetemet rendező szakon. A rendezés iránt való érdeklődésem úgy kezdődött, hogy az osztálytársaim kértek meg, hogy segítsek összerakni, véleményt mondani, kívülről nézni egy-egy jelenetet. Horvai István színésztanárunk harmadikban rám bízta Csehov Sirálya egy jelenetének rendezését, amikor saját színházi előadását az édesanyja birtokán, a tóparton adja elő Trepljov. Ezt a jelenetet az teszi izgalmassá, hogy a színházak hogyan csinálják meg a színházon belüli előadást. Ez volt az első rendezésem.
Az előadás végén elhangzik egy meghatóan alázatos mondat az egyik színész (pontosabban öltöztetőnőből lett alkalmi színész) szájából, valahogy így: „én csak szél vagyok”, arra utalva, hogy a hosszútávú siker, az öröklét az íróé, az ő neve fog fennmaradni az utókor számára, míg a színészé elenyészik. Rendezőként mennyire érzed magad „szél hozott – szél visz el” figurának?
Mivel a színház jelenidejű műfaj és csak a jelenben működik, ezzel nincs problémám. Nem szenvedek a gondolattól, hogy talán az unokám lesz az utolsó ember, aki emlékezni fog a nevemre, és generációk múlva már nem fogják tudni, ki volt az a Laci bácsi. Ehhez én hippi vagyok, a családom és barátaim a legfontosabbak, és az, hogy huszonöt év múlva is szeretem a szakmám. Még így maszkban is. Azt gondolom, hogy akinek nem az az életcélja, hogy egy élvezetes, gazdag, szórakoztató életet éljen, hanem azon gondolkodik, hogy mit fog letenni azasztalra és micsoda nyomot fog hagyni a világban, az menjen François Mitterrand-nak, ne a színházban keresse a helyét. Itt sztorikban él tovább az ember, nekem is már több olyan történet jutott vissza a fülembe, amit nekem meséltek magamról. Hogy benne leszek-e a színháztörténetben? Nem érdekel. Még frusztrációt sem érzek. Voltak olyan gondolataim, hogy a sok év tapasztalatát, hogy megjártam már ezt a szakmát nullától a százig, milyen érdekes lenne átadni. Tizenhét-tizennyolc éve volt lehetőségem tanítani a felsőoktatásban, de ott is arra jöttem rá, hogy inkább tapasztalt barát vagyok, össze lehet tőlem szedni sok mindent, de nem vagyok ex katedra ember. Nem izgatott, hogy oktassam a fiatalokat, akik isszák majd a szavaimat. Csodálatos, ha valaki ebben felfedezi magát, én nagyon nem ez vagyok. De így is szerencsésnek érzem magam, hogy abból a kevés dologból, amivel hosszú évtizedeken át foglalkozhatok, abból megmaradt a rendezés és azzal foglalkozom. Ez a legnagyobb öröm, hogy abból élek, amit szeretek. Igyekszem csak és kizárólag szakmai kérdések mentén dolgozni. Próbálok úgy viselkedni, mintha normális világban élnék, nem akarok megfelelni azoknak, akik szétszakítják a szakmát. Fórumokban hiszek, nem kiáltványokban. Most leginkább annak örülök, hogy itt Debrecenben az Edmond-próbák alatt élő emberekkel találkozom.
Azinterjú eredeti megjelenése helye a dehir.hu.
Fotók: Máthé András
