(Forrás: http://kulter.hu/) 2017. 02. 08. Béres Zsuzsa
Színházba indulni ebéd után? Igen, néha felnőttként sem árt beülni egy gyerekdarabra. Izgalmas és igencsak tanulságos vállalkozás, még ha nem is feltétlenül számítanánk rá. A Csokonai Színház 2016–17-es évada meglehetősen sok darabbal szólítja meg a gyerekeket és fiatalokat.
Lázár Ervin örök klasszikusa, A kisfiú meg az oroszlánok debreceni bemutatóján kisiskolások töltötték meg gyerekzsivajjal a színházat. Kissé feszélyezve éreztem magam ennyi lelkes, csillogó szemű néző között, akiket a színészek költői kérdései sem hoztak zavarba. A közönség soraiban ülve mindig nehéz feladat eldönteni, mennyire szegeznek nekünk komolyan egy-egy kérdést, a drámai hatásszünetek csendjében vajon merjünk-e válaszolni. A legtöbb felnőttet váratlanul éri, amikor a színész kilép a színpadi térből, és valóban bevonja a játékba a nézőket. Talán nem meglepő, de a gyerekek cseppet sem illetődnek meg, ha a színész elmélázva sorolja kérdéseit.
Nem volt ez másképp most sem, amikor a darab egyik főszereplője, Bruckner Szigfrid, az oroszlán, kétségbe esve kereste és várta feleségét. „Hol lehet Szilvia?” – kérdezi Szigfrid egyre többször, egyre zaklatottabban, a gyerekek pedig a legnagyobb természetességgel válaszolnak. Számukra a magasba helyezett, lépcsővel megközelíthető térrész – ahol Szilvia a ketrecében fel-felbukkan néhány pillanatra – nem látszik áthidalhatatlanul távolinak a helytől, ahol Szigfrid áll. „Menj fel a lépcsőn, ott vár rád!” – szinte értetlenkednek az iskolások, hogy miért nem veszi már észre. Lenne mit tanulnunk tőlük, hiszen igazuk lehet abban, hogy a megoldás sokszor egyszerűbb, mint amilyennek tűnik.
A darab azonban nem csak költői kérdéseket tesz fel, elgondolkodtató mondatokat is nekünk szegez. A főszereplő egy óvodás kisfiú, aki elveszítette édesanyját. Ebben a korban a halál feldolgozása és megértése nem csak az anya nélkül maradt gyereknek, Petinek nehéz, az édesapja éppúgy küszködik, ami a kapcsolatukra is kihat. Nem csoda, hogy Peti abba a pajtába menekül, ahol az édesanyját emléktárgyak sorával idézheti fel. Az elsőre nem túl rokonszenves édesapa e pajtában töltött időtől és játéktól való tiltása is érthető. A fel nem dolgozott veszteséget és az apa-fiú kapcsolat nehézségeit teszi hangsúlyossá a színpadkép a pajtával, valamint az ott uralkodó rendetlenséggel, ami a halál után maradt káoszt szimbolizálja – ezzel magyarázható, hogy az apa sokáig a lebontását tervezi. Ugyanakkor az édesanya emlékeinek őrzőjeként és a barátság tereként a pajta a boldogság jelképévé is válik. Az itt zajló események ellenpólusa a színpad két szélén bontakozik ki, balra a ketrecbe zárt Szilvia, jobbra pedig az apa monológjai által, valamint a szürke és terhelt családi beszélgetésekkel. Utóbbiak nem is kaptak külön hangsúlyt a színpadkép tekintetében, hiszen ad hoc helyeken zajlanak, s csak néhány mondat erejéig tágul ki a tér a színpad széleinek kihasználásával. Bár a játéktér fölé helyezett ketrec jelenléte megkerülhetetlen volt, mégsem kap központi szerepet, a darab során szinte végig takarásban van, jelezve, hogy végül úgyis egyesülnek a szabad oroszlánok és az immár boldog család.
Na, de hogyan is kerülnek kapcsolatba az oroszlánok Petivel? A családi pajtába költözik be a kisfiú legjobb barátja, Szigfrid, a cirkuszból elszökő oroszlán, aki ugyanolyan magányos felesége, Szilvia nélkül, mint a kisfiú az édesanyja nélkül. Itt őrzik közösen emlékeiket, egymást segítik és egymásból merítenek erőt, hogy majd egyedül is szembe tudjanak nézni a feladattal, ami az elengedés és megtalálás folyamata.
A szabadság kérdése központi eleme a darabnak. „Szabadságot az oroszlánnak!” – hangzik el többször is az előadás alatt, s külön hangsúlyt is kap a zenei aláfestéssel. Ez a szabadság azonban nem csak Peti oroszlánbarátainak, hanem a családjának is fontos. Az állatok elvágynak a cirkusz rabságából, a ketrecbe zárt élhetetlen világból, majd végül a pajtából is – oda, ahol igazán otthon lehetnek, a szavannába. Peti édesapja is szabadságra vágyik. Szeretne visszatalálni abba a nyugodt és boldog világba, amit a feleségével együtt jelentett számára a család, csakhogy ezt nem magában és a fiában keresi, inkább menekül önmaga és a vágyott család elől.
A jelmezeket remekül választotta ki Michac Gábor, egy percig sem kételkedtem az oroszlánok hitelességében, pedig különös módját használták az állatok megjelenítésének. A darab során egyetlen álsörény, műkarom vagy felragasztott farok sem jelenik meg, még plüssállatokkal sem próbálnak rásegíteni az élményre. Ehelyett inkább jellegzetes színek, textúrák és formák segítségével válnak oroszlánokká a színészek. Bő szabások, könnyű anyagok, oroszlánsörényszerűvé tupírozott hajak, borzos szakállak. A barnának minden árnyalatát felhasználták a ruhák kiválasztásánál, tetőtől talpig, a zokniktól kezdve egészen a fejfedőkig minden apró részletre ügyeltek. A jelmezeken túl pedig a színészek mozgása, az állatokra jellemző figyelmes és óvatos, ha kell, mégis bátor léptekkel imitálják a szavannák királyait.
A zenéket Szirtes Edina szerezte, s külön kedvesség, odafigyelés volt a gyerekek felé, hogy hangszereket vittek fel a színpadra. A hangszerek megjelenése a színészek számára segítségként szolgált az állati karakterek eljátszásakor. Az emberi hangból csak többé-kevésbé lehet az állathangokhoz hasonló morgásokat, nyüszítéseket képezni, ezeket a hiányosságokat azonban nagyon jól kiküszöbölik például egy jókor és jó helyen alkalmazott tuba mély regiszterei.
A darab egészének van egyfajta kivételes lüktetése, ami folyamatosan fenntartja a figyelmet és egy nyugodt nézői attitűdöt eredményez. Az előadás ritmusát a zenei aláfestés és a jól megválasztott énekszövegek, táncos jelenetek mellett a prózai szövegek ütemessége adja. A legtöbb felnőtteknek szóló darab megbukik, amikor ilyen sok műfaj ötvözésével próbál hatni a nézőkre, A kisfiú meg az oroszlánok esetében azonban ez nem válik terhessé, a fontos jelenetek mondanivalójáról nem vonják el a figyelmet a poénok, sem a zene, sem pedig a tánc.
Mészáros Tibor játékát külön ki kell emelnem. Egészen hihetetlen, hogy a már-már bugyutának nevezhető, esetlen, de hatalmas szívű és szeretetteljes Szigfridet ugyanolyan precizitással állítja a színpadra, mint az évadban szintén műsoron lévő Novarina-darabban (Imígyen szóla Louis de Funès) a lelkileg lecsupaszított, kiszolgáltatott színészt. A darab főszereplőjeként Peti bőrébe Mercs Máté bújik, aki egészen ügyesen adja át magát a karakternek, ám sokszor a végletek közt érzem mozogni – az olykor eltúlzott gyerekhang, máskor pedig a gyermekség maga mögött hagyása miatt. Ám ezek az apró keresgélések míg egy felnőttet képesek kizökkenteni az összhangból, addig a gyerekeket nem. A darab során néha körbenéztem az iskolások között, bennük is hasonló mélységek és magasságok tükröződését láttam. Míg az egyik pillanatban unottan rugdosták a székek háttámláit, a másikban már feszülten figyeltek a történésekre. Így talán gyerekszemmel erénnyé is válhat a felnőttként kissé zavaró végletesség.
A cikk folytatását itt olvashatja.
