(Forrás:http://www.hajdupress.hu/) 2015. 10. 17. Gyürky Katalin
Gaetano Donizetti világhírű vígoperája, amelyben a középkori Trisztán és Izolda-történet bájitala néhány üveg szesszé „degradálódik”, a mindenki által jól ismert szüzsére, a szegény fiú gazdag lány iránt érzett szerelmére, és az ő viszontagságos egymásra találásukra épül. Véleményem szerint a Donizetti-darab színrevitelének kardinális pontja ennek a mesei sémákon alapuló szüzsének az újjáélesztése, eredetivé tétele, s benne a jól ismert típusok személyiségekké, karakterekké formálása. Gemza Péter debreceni rendezése ehhez lelt kiváló „eszközökre”, amikor nem akarta a szegény fiú, a Balczó Péter alakította Nemorino, és a gazdag, olvasott lány, a Rendes Ágnes játszotta Adina kettősére szűkíteni a történetet, hanem a személyiségfejlődésüket és az egymással való „vívódásukat” két nagyon erős, egymással rivalizáló karakter harcának „eredményére” bízta.
Gemzánál ugyanis az Adina kezére sokáig sikeresen pályázó hadvezér, Belcore (Fülep Máté) igazi „vetélytársa” nem az önmagában bizonytalan, szerény Nemorino, hanem az, aki a segítségére siet: a magát csodadoktornak beállító, egyébként sarlatán Dulcamara (Cseh Antal) rendkívül magabiztos, büszke, öntelt figurája, aki mindvégig bízik az erejében. Nélküle – a „bájitala” nélkül, pontosabban a bájitalába vetett hit nélkül – Nemorino szerelme reménytelen maradna. Adott tehát Belcore, aki főleg a társadalmi pozíciója miatt, mindenféle bájital nélkül is, a „lányok álma”: gazdagságát a színpadon kiválóan szimbolizálják az Adinának ajándékozott egyre nagyobb virágcsokrok, illetve a Nemorinót megtámogató csodadoktor, akinek amellett, hogy csaló szélhámos, és az az érdeke, hogy minél több pénzt csikarjon ki „pácienseiből”, csábereje, megmételyező hatása kétségtelen. Ezt kiválóan érzékelteti az a batár, amin őt az „alattvalói” úgy tolják be a színpadra, mint a világ urát. Az ő „párharcuk” tehát az, ami igazából el fogja dönteni a fiatalok sorsát. Úgy, hogy az egyébként magát nagy tudásúnak, „enciklopédikának” beállított, s az okos lány meghódításában elvileg az eszét is használó csodadoktor ebben a csatározásban nagy hendikeppel indul, hisz azonnal kiderül a műveletlensége: amikor Nemorino a Trisztán-féle bájitalt kéri tőle, rájövünk, hogy Dulcamarának fogalma sincs erről a történetről, s arról, hogy ki is volt a középkori lovag. A jelenet, azt gondolom, az opera buffa minden kritériumának tökéletesen eleget tesz.
A koncepció azért rendkívül érdekes, mert amellett, hogy a néző végig tisztában van vele, hogy a Belcore-Dulcamara, pontosabban a Belcore kontra Dulcamara-Nemorino párharcból a végén Nemorino és az ő tiszta, érdektől mentes szerelme kerül ki győztesen, éppen amiatt, mert a szegény legény nem önmagából, hanem a neki „bájitalt” szolgáltató Dulcamara erejéből táplálkozik, a végig jelenlévő bizonytalansága érthetővé, s teljesen hitelessé válik. (Olyannyira, hogy a II. felvonás közepén ez a hitelesség, amely egy szólóban „kulminál”, vastapsot kap a közönségtől.) Nemorino bizonytalanságát az is fokozza, hogy nála Adina is mindvégig jóval magabiztosabb emberként van jelen a színen: bár az érzelmeiben egyáltalán nem következetes, a tanultsága, a műveltsége, s persze a vagyona láthatóan egyértelműen a környezete fölé emeli.
Azt, hogy ki milyen pozíciót foglal el a darabban, hogy mennyit tud a „tejbe aprítani”, a díszlet-és jelmeztervezőnek, Gyarmathy Ágnesnek köszönhetően is követhető: nagyon jó megoldás, hogy Belcore katonaruhája jóval díszesebb, mint zsoldos társaié, ezzel jelezve, hogy közöttük ő a „főnök”, (még akkor is, a katonaruhák olaszos helyett sokkal inkább franciás hangulatúra sikerültek). Dulcamara hatalmas köpönyege szintén a megdönthetetlennek hitt helyzetére utal, míg Adina előbb fekete-fehér-világoskék, majd pedig fehér-rózsaszín ruhája a színen megjelenő mellékszereplő hölgyek szürke-barna ruháihoz képest egyértelműen tükrözi előkelő helyzetét. Az itáliai hangulatot visszaadó díszlet hangsúlyos eleme az erkély, s nem tudom, hogy szándékosan-e, de Gemza Péter mintha a Rómeó és Júlia erkélyjelenetét is újragondolta volna, amikor a színpadon lévő erkélyeket igen sajátos módon „használja” a szereplők életérzésének kifejezésére: akkor, amikor Adina és Nemorino között még erős a hierarchia, Nemorino lentről, szerényen, Adina fentről, kevélyen társalog, majd, amikor a bájitaltól Nemorino erőre kap, Adina, Belcore és Nemorino a három erkélyről egyszerre, egymagasságban mondja, pontosabban dalolja egymásnak a magáét. A szereplők, sőt még a mellékszereplők játéka is hatásos, egyedül Balczó Péternek okoz némi nehézséget, amikor a „bájitaltól” pityókásnak kell látszania.
