(Forrás: https://www.haon.hu/) SZD 2019. 10. 25.
A debreceni születésű bariton pályafutása 18 évesen kezdődött egy budapesti opera előadással. A Magyar Állami Operaház színpadán látott Gregor József akkora hatással volt az érettségire készülő fiatalra, hogy elhatározta, ő is ezt a pályát választja magának. Azóta eltelt csaknem 20 év, s az álom valóra vált, hiszen Haja Zsolt az operaház megbecsült tagja, akit jobbnál jobb szerepekkel halmoznak el. Nemcsak szerepekkel, de díjakkal is elismerik tehetségét, nyáron ugyanis az operaház vezetősége az évad legjobb énekesének választotta, s neki ítélték oda a kamaraénekesi címet, mely a bariton szerint hatalmas megtiszteltetés. Az operaénekes szeretett anyaszínházában, a Csokonai Színházban is rendszeresen vendégeskedik, most épp az operett műfajában mártózik meg egyet, s játssza el hamarosan Edvin szerepét a Csárdáskirálynőben. Többek között erről az előadásról, illetve a kezdetekről és a jövőről is beszélgettünk a művésszel.
Ha becsukja a szemét, és megpróbálja felidézni, mi az első emléke a zenével kapcsolatban?
Az, ahogy édesapám egyfolytában énekel. Nálunk nincs zenész végzettségű a családban, viszont édesapámnak nagyon jó hangja van, s ahogy becsukom a szemem az ugrik be, ahogy az autóban utazunk és énekel.
Azt mondja nem volt volt muzsikus a családjában, mégis a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában szolfézs-zeneelmélet és egyházzene szakon tanult. Hogyan találta meg önt akkor ez a világ?
Általános iskolában mondta az énekzene tanárnőm, hogy nagyon szép hangom van, s úgy tűnt van valamilyen affinitásom a muzsikához, ezért a szüleim beírattak a zeneiskolába zongora szakra, ahol már akkor kötelező volt szolfézst tanulnom. Innentől kezdve kezdett körvonalazódni, hogy nekem a zene lesz az utam, de ezen belül pontosan még nem tudtuk mégis milyen irányba megyek. Sok mindennel próbálkoztam, – többek között a dzsessz-zongora szakkal – aztán felvettek a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola szolfézs-zeneelmélet szakára, ahol a tanárok mondták, hogy érdemes hozzá felvenni az egyházzenét, mert sok az átfedés a kettő között. Különösebben egyébként egyikben sem voltam igazán kiemelkedő. Majd középiskolai negyedikben az osztálykirándulás keretében elmentünk a Magyar Állami Operaházba, s megnéztük Donizetti Don Pasqualéját, ahol Gregor Józsefet játszotta a címszerepet. Annyira magával ragadó volt a színészi játéka és énekhangja, hogy amikor hazaértem, s beléptem az ajtón, az volt az első szavam a szüleimhez, hogy operaénekes akarok lenni.
Mi az, ami ennyire megfogta ebben a műfajban?
Fantasztikus dolog volt a végén, amikor megtapsolták a művészeket a színpadon. Azt gondoltam én is ezt az eufórikus érzést akarom átélni, amit egyébként szerencsére azóta rendszeresen meg is tapasztalok.
Hogy lett az álomból valóság?
A szüleim nagyon támogatóak voltak. Édesapám pincérként dolgozik a cívisvárosban, s vendége volt Mohos Nagy Éva magánének tanárnő is, akihez aztán elvitt egy meghallgatásra. Ő annyit mondott, nem tud mit ígérni, nem tudja mi lesz ebből, de próbáljuk meg.
Akkor ez nem egyből egy sikersztori?
Nem. Sőt, jó páran még el is akartak tanácsolni. Hiszen ez nem sokkal a mutálásom után történt, így még nem igazán derült ki, hogy valóban alkalmas vagyok-e erre a pályára. Végül – bár sem a szolfézst, sem az egyházzenei szakot nem fejeztem be – leérettségiztem, s egy év magántanulás után felvettek a Zeneművészeti Főiskolára, ahol elkezdtem ének szakra járni.
Aztán jött a színház…
Igen. A főiskola alatt a Csokonai Színház kórustagja is lettem, mely egy biztos alapot adott a szakmához. Mielőtt valaki szólistává válik, kórustagként lehetősége van ugyanis megszoknia a légkört, tapasztalatot szerezhet, hogyan kell viselkedni a színpadon, hiszen nyilván mindenkit instruál a rendező. Tudja mi az, hogy jelmez, mi az, hogy belépni a karmester beintésére, egyszóval felkészít a pályára. Ez egy lépcsőfok a szólistává váláshoz, ami azonban nem mindenkinek való. Vannak olyan emberek, akiket a szólós szerep lámpalázassá, görcsössé tesz a színpadon, nálam viszont pont az ellenkezője történt. Kinyíltam, nagyon élveztem, s örültem, hogy az embereknek is tetszik.
Hogyan került a Magyar Állami Operaházba?
Igazából a szerencsének köszönhetem. A debreceni teátrum épp azt a darabot vitte el a Nyári Zenei Fesztiválra az operaházba, melyben én is szerepeltem. Ezen az eseményen ott volt az operaház vezetősége is, akik hallottak énekelni, s úgy gondolták, behívnak egy meghallgatásra. Az nagyon jól sikerült, s automatikusan az operaház tagja is lettem.
Ahol aztán beledobták a mély vízbe, hiszen megkapta A sevillai borbély címszerepét. Hogyan emlékszik vissza erre az időre?
Figaro a bariton hangfekvésnek a legesleg szerepe. A legnehezebb technikailag, s színjáték szempontjából is. A zabszem természetesen ott volt, főleg azért, mert az akkori művészeti igazgató, Kovalik Balázs volt a darab felújító rendezője. Ugyanakkor rendkívül szép emlék, mert nagyon jó légkörben dolgozhattam, úgy fogadtak, mint egy régi kollégát, barátot.
A hangfaja a bariton és a tenor között fekszik. Miért érzi úgy, hogy mégis a lírai bariton szerepkör a legtesthezállóbb önnek, miközben például Grazban a legjobb tenoristának járó különdíjat hozta el?
Arra jöttem rá, illetve a tanáraim és az operaház vezetősége is azt tanácsolta, hogy a baritont válasszam, mert ott rengeteg szerep vár rám, s a tenorokkal szemben akár 70-80 évesen is színpadon állhatok. Operett szerepeket nagyon szívesen éneklek, és jól is esik a hangomnak, de hosszú távon a tenor szerepek, ahol magasan kell énekelni, már nem komfortosak a számomra.
Az opera igencsak összetett feladat. Mennyire kell színészkedni?
Ketté kell bontani: van egy régi, hagyományos és a modern operajátszás. A régi operával kapcsolatban mindenkinek az él az emlékezetében, ahogy a főhős áll a színpadon, elénekli a dalt tökéletesen, majd kimegy. Manapság prózai rendezők is átjönnek operát dirigálni, akik elvárják a színészi játékot is, ugyanakkor én még mindig azt gondolom, hogy egy operában a hang a legfontosabb.
Idén nyáron kamaraénekesi címmel díjazta az operaház vezetése. Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
Az évad legjobb énekesének lenni nagyon nagy dicsőség és megtiszteltetés. Nagy becsben tartom, a vitrinbe kitettem, emberileg azonban nem változtatott rajtam. Ugyanúgy a maximumot szeretném nyújtani a továbbiakban is.
Rendszeresen visszatér a debreceni teátrumba. Most épp a Csárdáskirálynőt próbálják, s Edvinként láthatja majd a közönség. Mitől izgalmas az ön számára ez a szerep?
Az opera mellett nagy szerelem az operett is. Mindig mocorgott bennem, hogy bárcsak kipróbálhatnám magam ebben a műfajban. Egy pár évvel ezelőtt aztán a Szegedi Szabadtéri Színpadon volt alkalmam fellépni, ahol a Mágnás Miskában Baracs Ivánt játszottam. Edvin azonban sokkal nagyobb kihívás, mind énekesi, mind pedig színészi alakítás szempontjából. Ráadásul a Csárdáskirálynő „puccinis”, sodró, szerelmes, mindent vivő zenéje sokkal közelebb áll a szívemhez. Nagyon szeretem csinálni, és várom, hogy a közönség is láthassa.
