A La Traviata Nadine Duffaut rendezésében a második világháború végén játszódik, Párizs déli felének egyik luxusszállodájában. A francia alkotót és a jelmeztervező Gérard Audier-t kérdeztük a helyszínt és a korszakot érintő választásukról, illetve a debreceni előadásról.
– Nadine Duffaut: Azért választottam a második világháború végét, mert úgy gondolom, hogy a partitúra teljes mértékben megfelel ennek az időszaknak, hiszen 1945-ben még mindig nagyon hasonló módon írtak zenét, mint a La Traviata keletkezési idejében (1853-ban). Vagyis ez az időbeli eltolás zeneileg egyáltalán nem nonszensz. Maga a korszak nagyon zavaros, a társadalom ekkor nagyon rossz állapotban volt, az emberek számtalan rossz dolgot műveltek egymással és rengeteg nőt kihasználtak. Számomra a címszereplő egy férfiközpontú társadalom áldozata, ezért történetének nagyon is helye van ebben a társadalomban és korszakban. Helyszínül pedig azért választottam a Lutetia Hotelt, mert történelemmel rendkívül telített hely: Párizs német megszállása alatt ide költözött be a Gestapo, a felszabadulás után pedig olyan kórházként működött, ahol a táborokból visszatérő személyeket látták el. Vagyis nagyon emblematikus helyszín.
– Gérard Audier: A megfelelő periódus kiválasztása elsősorban a rendezőn múlik, én ezt követően kutatásokat végzek: az egyes időszakok rekonstrukciója a specialitásom. Ez azt jelenti, hogy egy-egy periódust nagyon alaposan tanulmányozok, és a szerint tervezem a jelmezeket. Természetesen megengedek magamnak némi szabadságot is, sokszor nem tudjuk már ugyanazokat az alapanyagokat megszerezni, mint amiket évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt használtak. Az 1940-es évek esetében azonban sokszor a turkálók is segítenek. Az előadás szereplői mind különbözőek, mindenkinek eltérő személyiséget kell adni, ez az én feladatom is – Nadine-nal pedig jól megértjük egymást, közel 15 éve dolgozunk együtt.
– Nadine, Ön már többször rendezett Debrecenben, rengeteg felkérése van, és mégis időről időre visszatér az alföldi városba.
– Nadine Duffaut: Igen. Pedig minden egyes alkalommal úgy megyek el, hogy ez volt az utolsó, mégis mindig visszajövök. Először is azért, mert olyan emberi minőséggel és munkával találkozom itt, amit ritkán, és egyre ritkábban látok Franciaországban, ahol egyre inkább úgy viselkednek a színház dolgozói, mintha hivatalnokok lennének. Itt még olyan emberek dolgoznak, akiknek van kedve valami jót csinálni, sokszor munkaidőtől és büdzsétől függetlenül, azon túl is. Az itteni legnagyobb probléma az óriási pénzhiány. Ugyanakkor olyan mértékű jó szándékot és kedvet érzek itt, hogy mégis mindig szívesen visszajövök az itteniekkel dolgozni.
– Mit gondol a debreceni operajátszásról?
– Nadine Duffaut: Nem ismerem a helyi közönség ízlését, és nem is szoktam azzal foglalkozni, vagy amiatt aggódni, hogy miképp fog a közönség a megoldásaimra reagálni. A lehető legőszintébben hozom meg a döntéseim és a választásaim, és hiszek abban, hogy általában véve a közönség és az énekesek is elismerik az elvégzett munkát. Ez azt jelenti, hogy a sosem érkezem úgy a próbákra, hogy ne ismerném jól a partitúrát, és hogy ne tudnám, hogy mit szeretnék. Mindig sokat dolgozom már a próbák előtt és igyekszem őszinte lenni. Hiszek abban, hogy az őszinteség általában véve elismerést vált ki.
– A 2016-os debreceni La Traviata egy régebbi, 2007-es rendezés repríze, vagyis a díszletet és a jelmezeket megtartva új szereposztással, de a korábbi értelmezést szem előtt tartva kerül színpadra Verdi operája. Ezt az előadást ugyanilyen módon Franciaország több városában is játszották már. Mit szól az itteni szereposztáshoz?
– Nadine Duffaut: Nagyon kellemes meglepetés Violetta szerepében Kolonits Klára. Teljes mértékben úgy értelmezi a szerepet, ahogyan én látom. Nagyon jól megértjük egymást, és ez nagyon fontos. Georges Germont szerepét Florin Estefan énekli és játssza, őt a Kolozsvári Román Nemzeti Opera igazgatójaként már ismertem, az előadásban egy nagyon emberi figurát hoz. Számos pozitív dolgot tapasztalok tehát. A Csokonai Színház Énekkarát is elég jól ismerem már, többször is dolgoztunk együtt, ők is ismernek engem, tudják, hogy hogyan dolgozom. Úgy gondolom, jó kis csapatot alkotunk együtt. Alfredet Boncsér Gergely játssza, illik hozzá a szerep, megvan benne az a törékenység, ami Alfredben, hiszen egy fiatal, még tapasztalatlan, és ezért kissé ügyetlen szerelmesről van szó. Jól működik a két főszereplő párosa, tüzesek mind a ketten. Ugyanúgy jól teljesít Flora (Bódi Marianna), a doktor (Ürmössy Imre), a márki (Wagner Lajos) és a báró (Fülep Máté). Böjte Sándort nagyon szeretem, megvan a fantáziája és a „szeme” Gastone szerepéhez, és nagyon kellemes vele dolgozni. Benoît-ként a Bohéméletből már ismerem, és nagyon örülök, hogy újra találkoztam vele.
– Mivel egy reprízről van szó, kevesebb idő jut a próbákra, mégis igyekszik egy kicsit változtatni a már egyszer kitalált színpadi mozgásokon az énekesek személyiségét tekintetbe véve. Arra is figyel, hogy ki milyen alkatú vagy megjelenésű.
– Nadine Duffaut: Igen, természetesen, azokra az emberekre kell szabni az előadást, akikkel dolgozom. Egy negyven tagú énekkar esetében negyven különböző személyiségről van szó. Meg kell próbálni minden egyes emberből a legjobbat kihozni, így ők is úgy érzik, hogy van közük az előadáshoz, ezért a legjobbjukat nyújtják. Ez a titok.
– Gérard Audier: Ugyanez érvényes a jelmezekre. Készítek egy jelmezt, egy makettet, megmutatom Nadine-nak, elégedettek vagyunk vele. Aztán meglátjuk az énekest, akkor derül ki, hogy nem lesz jó, valami mást kell csinálni, a fizikumához igazodva. Érdekes és nehéz munka: akadnak olyan énekesek, akik nem akarják elfogadni a döntéseim, de ez ritka. Az is igaz, hogy az elején nagyon határozott vagyok, utána viszont hagyom, hadd változzanak a dolgok, ha szükséges. De előbb mindig én határozom meg, hogy mi legyen: én vagyok a tervező. Később lehet még változtatni, átbeszélni, a végén mindig találunk megoldást, közösen. Ha kell, figyelmeztetem az énekeseket, hogy ők csak a tükörben látják magukat, én és a többiek viszont a nézőtérről, 20 méter távolságból, színpadi fények között – ami mindent megváltoztat. Itt, a La Traviata esetében egy kicsit más volt a helyzet, mert kész jelmezek érkeztek, és át kellett alakítani őket. Talán néhányan megijedtek az elején, hogy nem lesznek megfelelő méretűek a ruhák, de mindent módosítottunk a szerepnek és az énekes komfortérzetének megfelelően.
– Mik a jövőbeli terveik?
– Nadine Duffaut: Jövőre Gérard-dal együtt fogunk egy Faust-előadást csinálni, ami majd Franciaország néhány városában turnézik. Jómagam szeretném megrendezni A kékszakállú herceg várát Bartók Bélától – természetesen magyarul –, ezt Avignonban fogom megtenni és Eötvös Péter lesz a karmester, júniusban jövünk is Budapestre. Aztán pedig az Otello lesz soron Finnországban, majd a Bolsojban.
– Gérard Audier: Én már egy ideje nyugdíjas vagyok, volt egy nehéz időszakom komoly, két évig húzódó betegséggel. Abba kellett hagynom a munkát, és azóta szinte csak Nadine hív vissza. Nekem nagyon fontos, hogy mindig támogatott, és hogy ajánl munkákat.
– Nadine Duffaut: Igen, ebben a szakmában a kapcsolatok nagyon számítanak. A munka mellett nagyon fontosak az érzelmek is. Ebben a közegben egyedül nem lehet boldogulni, egyedül semmik vagyunk. Minden szakmára jellemző, hogy egyedül nem megyünk semmire…
– Gérard Audier: …de a színház esetében ez hatványozottan igaz. Bármilyen szép vagy izgalmas dolgot terveznék, a varroda nélkül nem boldogulnék. A színházban egy-egy dolog megvalósulásához mindig több emberre van szükség. Igaz, néha nagyon domináns tudok lenni. Ráadásul itt most nem is beszélem a nyelvet, így néha a nehézkes magyarázkodás helyett inkább magam ragadtam tűt és cérnát. De ha olyan műhelyben vagyok, ahol beszélnek franciául, jobban hagyom, hogy az ottaniak is előálljanak a kezdeményezéseikkel, mert néha olyan ötleteik vannak, amire én nem is gondoltam volna. Ez az együttműködés szempontjából nagyon fontos.
– Nadine Duffaut: Én hasonlóan dolgozom az énekesekkel. Egyfajta vázzal érkezem a próbákra, pontosan tudom, hogy mit akarok. De ahhoz az énekeshez, aki éppen előttem áll, aki így vagy úgy reagál a dolgokra, vagy épp a kórushoz is alkalmazkodnom kell. Ez egyfajta kölcsönviszony. Mindig hagyni kell némi szabadságot, hogy az énekes is meg tudja találni a helyét. Máskülönben beleragadhat valamibe, és semmit nem tud kifejezni vagy átadni. Éppen ezért egy kis szabadságot kell engedni, aztán lehet mondani, ha valami nem jó, és vissza lehet vezetni valami más felé az énekest, de hagyni is kell, hogy egy kicsit „beutazza”, belakja a rendezést.
Az interjút készítette: Sándor Zita
