(Forrás: http://dehir.hu/) 2018. 12. 22.
Debrecen – Ez a kérdés is elhangzott a Kulisszák idei utolsó alkalmán, ahol ezúttal Ráckevei Anna kérdezte kolléganőit családról, szeretetről az Augusztus Oklahomában című előadás apropóján.
Kérdések és okfejtések röpködnek oda-vissza váltakozó ritmusban – párbeszéd alakul ki, elmosódik a határ színpad és nézőtér között. A Kulisszák beszélgetéssorozata teret ad arra, hogy testközelben, szerepen kívül lássuk a játszókat. Az idei utolsó alkalmon Ráckevei Anna kérdezte kolléganőit családról, szeretetről az Augusztus Oklahomában című előadás apropóján.
Az est a közönséghez intézett kérdéssel kezdődik: Önök miért jöttek el ma hozzánk? „Mert ez sokkal személyesebb. Szeretnénk megismerni a debreceni színészeket. Mert szeretjük magukat.” – hangzanak a válaszok, amiket általános derültség követ. A régebbi társulati tagok mellett, mint a házigazda Ráckevei Anna, vagy Varga Klári, Majzik Edit, a mostani évadban ide szerződött Wessely Zsófia és Tolnai Hella is helyet kap az Oklahoma díszletének nagy barna kanapéján. Videó bejátszásokban hallhatjuk Zeck Julit és Hajdu Imeldát, akik személyesen nem tudtak részt venni az interjún.
A kérdések először a darabra irányulnak: mi okozott nehézséget a szerep megformálása során, mit szeretnek, vagy nem kedvelnek az eljátszott karakterekben, kihez állnak szerepük szerint legközelebb? A feleletekből kiderül, a próbafolyamat maga, illetve a kitűnően eltalált szereposztás minden játszó számára terápiás jellegű volt. Keszég László rendező páratlan ráérzéssel és türelemmel vezette a játszókat. A civil jellemükkel látszólag ellentétes szerepet kapott mindenki, ám a próbák és a karakteralkotás során felfedezték, mennyi hasonlóságot és párhuzamot mutatnak az előadásbeli szerepek saját jellemeikkel.
Milyen sok titkot rejtünk magunkban? Lehet úgy emberi, családi kapcsolatainkat működtetni, hogy elfojtjuk, elrejtjük érzelmeinket, sérelmeinket? Vagy ezeket mindig jobb lenne kimondani? Az Augusztus Oklahomában fiktív valóságában addig gyűlik mindenkiben a fájdalom, a meg nem értettség, s addig gyűlnek a titkok, amíg nem lesz más választás: egyszerre bomlik szét a jól szerkesztett rend és az elhallgatás gondosan szőtt gubanchalmaza, lehetőséget kínálva a megoldásra, az egymás közötti nyílt kommunikációra.
Jó ez, hogy addig zárkózunk néma, gyomorgörccsel teli tagadásba, amíg végleg át nem szakad valami belső gát? A közönség és a színészek együtt gondolkodnak a problémán. „Ilyenek vagyunk, így vagyunk összerakva. Senki sem szeret elmenni a fogorvoshoz, inkább elviseljük a fájdalmat, mintsem kihúznánk a beteg fogat. Csak a félelem jelent elég nagy erőt ahhoz, hogy végül cselekedjünk.”
Ismerősek a darab jelenetei saját családunkból, vagy a valóság túlrajzolt verzióját láthatjuk általa? Az igazság valahol a kettő között található. Valós problémákkal találjuk magunkat szembe, hiszen nagyon sok helyen tapasztalhatjuk, hogy az elfojtások következménye betegség, alkoholizmus, drogfüggőség. Az előadásból megismerhető családban persze halmozottan jelentkeznek ezek a problémák. Arra a konklúzióra jutunk, hogy az válik fontossá, milyen mintákat vállalunk fel a saját életünkben, s milyen mintákat adunk tovább gyermekeinknek. A negatív élmények sokkal inkább a tudatba égnek, mint a pozitívak. Nem lehetünk elég körültekintőek – a rossz élmények akkor is meghatározóvá válnak, ha nem szánt szándékkal okozzuk őket. A direkt elhallgatás és a hazugság pedig szinte biztos, hogy csak rombolást okozhat az emberi kapcsolatainkban.
