A Csokonai Színház jubileumi rendezvénysorozatának részeként tekinthetik meg az érdeklődők október 7-től egy hónapon át Nagy Sándor Zoltán grafikusművész A magyar Faust című előadáshoz készített többszín nyomat grafikáit. A Magyar Faust című kiállítás kapcsán az alkotásról, Fausthoz való viszonyáról és az alkotási folyamatról kérdeztük a művészt.
− Kiskora óta rajzol, mindig is képzőművészként tekintett magára, ám a magyartanára hatására mégis magyar-népművelés szakot végzett. Aztán bölcsészhallgatóként bekerült egy nyomdába. Hogy történt ez, és hogyan hatott Önre ez a tapasztalat?
− Valóban, gyerekkorom óta rajzolok, eleinte elég spontán dolog volt, főleg a tankönyveim szabad felületei estek áldozatul ennek az érdeklődésnek. Gimnazistaként kezdtem célirányosan rajzolni, és munkáimmal eredményeket elérni. Harmadéves voltam magyar-népművelés szakon, amikor egy ismerősöm szólt, hogy az egyik, akkor felfutóban levő cég grafikusokat keres. Akkoriban (a nyolcvanas évek végén) nagy divatja volt a képeslapoknak, a színes levélpapíroknak és mindenféle nyomdatermékeknek. Arra gondoltam, zsebpénznek jó lesz, amit a rajzaimmal kereshetek, próbaképpen elmentem bemutatkozni. A nyomda a Böszörményi út elején, a malomban volt, elég elhanyagolt állapotban. Amikor beléptem a zsúfolt, zajos gépterembe, és megéreztem a nyomdafesték szagát, földbe gyökerezett a lábam. Azt éreztem, hogy én mindig is nyomdász szerettem volna lenni.
− Nyomdász végül nem lett, képgrafikus viszont igen.
− Megtanultam a szitanyomást, készítettem linómetszeteket, aztán jött a nagy szerelem: a rézkarc. A nyomdákkal folyamatos kapcsolatom van azóta is, továbbra is készítek linómetszeteket, tervezőgrafikai munkákat és illusztrációkat is. A műtermemben nyomtam már színes CMYK négyszín raszter szóróanyagokat meg színes képeslapot. Ezen kívül rendszeresen készítek meghívókat, okleveleket, emléklapokat, akár különböző képgrafikai eljárások kombinálásával is. A kézi nyomtatás ugyan nagy koncentrációt igénylő, sokszor fizikailag is nehéz folyamat, de mai napig boldogsággal tölt el, mikor megindul a nyomtatási sor, és egymás után jönnek ki a prés alól a kész lapok.
− Milyen debreceni motívumokat használ? Említette, hogy a vonalkezelését meghatározza a debrecenisége. Járt-e már huzamosabb ideig máshol, ami ezt megváltoztatta, és hatott a munkáira?
− A vonalkezelésben a debreceniség úgy jelenik meg, hogy főleg sík területeket vagy szelíd lankákat látok, és képi világom is ezek alapján szerveződik. A debreceni motívumok közül főleg az épületeket említeném. A munkáim mesés, álomszerű képi valóságot mutatnak be, de épített környezeti elemek is fellelhetők bennük. A debreceni épületek, valamint a gyerekkori falusi emlékek motívumai jelentik ebben a világban az otthonhoz kötődő utalásokat. De Brighton és környéke is nagy hatást gyakorolt rám. Kelet-Sussex tele van elbűvölő kisvárosokkal, fantasztikus középkori épületekkel. Ezek meg is jelennek több munkámban, mint az elvágyódás köré szerveződő motívumok.
− Munkáiban az irodalom meghatározó szereppel bír. Ez is közrejátszott abban, hogy Önt kérték fel, készítsen grafikákat A magyar Fausthoz?
− Mindenképpen. A Faust-legenda egyetemista korom óta érdekel. Goethe drámája után elolvastam Robert Nye Faustját, Gyurkó László Faustus doktor boldogságos pokoljárását, illetve Thomas Mann regényét is. Megnéztem Szabó István filmjeit, a Mephistót, Redl ezredest és a Szembesítést. Külön öröm volt számomra, amikor egy Fust nevű mainzi nyomdászról olvastam, aki később Faustra változtatta a nevét. Nemrég Tom Waits lemezeit hallgatva figyeltem fel a Black Rider című albumra, amiből Robert Wilsonnal operát készítettek The Magic Bullets címmel. Felvételen láttam az 1990-es bécsi előadást, és ez az élmény új inspirációkat adott a témával kapcsolatban. A többi a véletlenen múlott: Kácsor Zsolt író barátom beszélgetett még tavasszal Ráckevei Anna igazgatónővel, ekkor került szóba A magyar Faust. Zsolt említette, hogy nálam látott grafikát Hatvani és Faust témakörben is. Így keresett meg az igazgatónő Gemza Péter művészeti vezetővel együtt, hogy van-e kedvem kiállítást csinálni a jubileumi előadáshoz. Elindult egy közös gondolkodás, a végeredmény pedig október 7-től lesz megtekinthető a színházban.
− Mi volt a kihívás a megbízásban? Milyen nehézségekbe ütközött?
− Ráckevei Annával, Gemza Péterrel és a színház munkatársaival fantasztikus élmény együtt dolgozni. Örülök, hogy megismerkedhettem a debreceni színészekkel és Árkosi Árpád rendezővel. Jó volt látni, ahogy a próbákat irányítja.
Jubileumi eseményre tematikus kiállítást csinálni nem csak nagy kihívás, de nagy felelősség is. Két világ, a színház és a grafika világa találkozik, mindkettő elmélyülést, nyitottságot, Árkosi Árpád rendező szavaival élve meditatív lelkiállapotot igényel. Nem egyszerűen illusztrálni szeretném a darabot, hanem ez alapján, ehhez kötődően mesélni az én Faustomról. Ha a két világ erősíti egymást, a nézők gazdagabban, több élménnyel, érzelemmel és gondolattal mennek majd haza, mintha a grafikák nem lennének ott.
Nehézséget, mint mindig, az idő jelent. A rézkarc időigényes műfaj − a többlemezes, színes rézkarc, amit ez alkalommal szeretnék bemutatni, pedig sokszorosan az. Nyár eleje óta dolgozom ezeken a grafikákon. Ennyi idő alatt érzelmileg is, fizikailag is megterhelővé vált ez a munka.
− Arra kérem, beszéljen egy kicsit a grafikákról, melyeket A magyar Faust apropóján készített. Mi alapján választotta ki, hogy milyen momentumot, melyik jelenetet fogja “megörökíteni”?
− A téma a megismerésre, tudásra vagy sikerre szomjazó emberi vágy drámája. Számomra a „meddig mehetek el” kérdése érdekes. Faust kettős figura: a „titkok”, az újszerű vagy varázslatos tudás megszerzésére, és ennek gyakorlására irányuló, mindent és mindenkit elsöprő vágy mellett az állandó elégedetlenség, hiányérzet is megvan benne. Schilling Árpádot szeretném itt idézni: „Már akkor nagyon megfogott az a téma, hogy van egy magányos ember, akinek látszólag mindene megvan, de elégedetlen azzal, amit elért, azzal, amit tud, haszontalannak, értéktelennek tartja magát… Nem az elkárhozás a történet tétje, hanem, hogy az embernek vége van, ha már nem talál magának több kihívást. Faust akkor hal meg, amikor marasztalásra kéri a pillanatot, és megbékél saját kegyetlenségével.”
A mindent elsöprő vágy, a szenvedély, a kísértés, az emberben levő kettősség és az ezekkel járó értékvesztés voltak azok a motívumok, amik korábban is foglalkoztattak, ezekre reagáltam a darabbal kapcsolatban is.
− Színeket is használt ezekhez a grafikákhoz. Miért érezte ennek szükségét? Változtatott ez az alkotói folyamaton?
− Grafikusként már kezdettől elkerülhetetlen volt, hogy színes nyomatokat is készítsek. Szitanyomás és linómetszés esetén ez egyszerűbben megoldható, a rézkarcnál azonban komoly nehézségekbe ütköztem. Van olyan lehetőség is, hogy a megnyomott lapot a grafikus utólag színezze ceruza vagy vízfesték felhasználásával, az ilyen lapokat színezett nyomatnak nevezik, ez elfogadott technika, bár én nem tekintem tisztán képgrafikai eljárásnak.
A rézkarcról legtöbbször egyszínes nyomat készül. Ez egészülhet ki azzal, hogy a grafikus az elkészült lemez egyes területeit más és más színnel kenni be. Ez a szeparált színes technika egy lemezről készül, de színes grafikának tekinthető. Ilyenek Gross Arnold munkái, a debreceniek közül Szilágyi Imre, Tamus István és Burai István alkotásai közt is láthatunk ilyet.
A valódi többszín nyomású színes grafika nyomtatása több, különböző mintájú és színű nyomólemezről történik. A nyomdai reprodukció során a színek bontását, és a különböző nyomóformák elkészítését régebben fotokémiai, jelenleg általában számítógépes eszközökkel oldották, oldják meg. Képgrafika esetében ez gyakrabban manuális eszközökkel történik, a grafikai terv alapján elkészített nyomóformákról történő nyomtatás során alakul ki a különböző színtartományokból a színes kép.
Míg más művészi képsokszorosító ágakban (fa- és linómetszet, szitanyomás, litográfia) sok színes munkával találkozhatunk, a rézkarc esetében ez nem lett elterjedt módszer. Vannak világszerte, akik foglalkoznak ezzel (Roman Romanyshyn, Art Werger, Jason Benjamin, Jindal Ishu vagy Swietlan Kraczyna), de Magyarországon nem tudok olyan grafikusról, aki komolyan foglalkozik ezzel a technikával.
Hosszabb ideje kutatom a többlemezes színes rézkarc technikáját, voltak is rézkarc-aquatinta eljárásra alapozott sikeres kísérleteim. Amikor elvállaltam a kiállítást, nagyobb részt egy-, esetleg kétszínes munkákban gondolkodtam. A darabban megjelenő négy Ász és a Négyszínű könyv motívuma sarkallt arra, hogy a négyszínes nyomatok felé forduljak. Ennek nagyobb a kockázata, mivel csak a nyomtatásnál derül ki, hogy megél-e a dolog vagy sem. A pontos, nyomdai igényű igazítás ennél a technikánál központi kérdés, ezért kénytelen voltan néhány újítást is bevezetni. Tisztán rézkarc technikát használtam, ez pontosabb nyomatokat ad, viszont manuális színbontást igényel, és minden lemezt külön ki kell rajzolni.
A palettámon levő színek az évek alatt álltak össze, meleg sárga vagy aranyokker, kárminvörös, ultramarin, króm-oxid-zöld, égetett sziéna az alap. A feketét mindig a kép és a lemez igényeihez keverem más színekből. És persze van egy titkos összetevő is.
− A kiállításra készített grafikák közül lett kedvence?
− Mondhatnám a négy Ász sorozatot, mert itt állt össze igazán a technika, de nagyon szeretem a Rettentő tubát, a Tákolmányt, az Alkut, Faust almáját vagy a Vágy címűt is. Mindegyiket másért szeretem. Most még nagyon benne vagyok a munkában, lehet, hogy erre a kérdésre csak a díszelőadás után tudok majd felelni. Bár azt gondolom, hogy munkám nem ér véget a kiállítás megnyitásával: folytatni szeretném a sorozatot az előadás adta inspirációk alapján. Reményeim szerint a kiállítás még bővülni fog az ünnepi évad folyamán.
− Mit szeretne, az emberek mire figyeljenek a kiállítás megtekintése során?
− Hogy ne szaladjanak el mellettük, álljanak meg előtte, „olvassák” el a képeket, nézzék meg az apró részleteket is, aztán hagyják, hogy újra összeálljon bennük az élmény. Legyen ez is egy meditatív alkalom, engedjék, hogy hasson rájuk. És persze ne feledjék, hogy az ördöngös Hatvanihoz méltó, kevesek által gyakorolt technikával készült grafikákat látnak.
(lejegyezte: Adorján Beáta)
