Hajlakkból fújt feliratot felgyújtani, tollakból nyilat készíteni és azzal lövöldözni – a debreceni középiskolások többek között ilyesmikkel borzolják a tanáraik idegrendszerét. Mindezt a k2 Színház Rinocéroszok, avagy a diákcsíny-enciklopédia című előadásán (r.: Fábián Péter) tudtuk meg a túlnyomó részt fiúkból álló középiskolás közönségtől. Maga az előadás is megtörtént eset alapján készült: egy középiskolából az iskola tanári karát kritizáló-parodizáló videó miatt zártak ki egy diákot. A konkrét történet olyan, az iskolában elméletben megtanult demokratikus alapértékekhez vezet el, mint a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a sajtószabadság. A Borsányi Dániel, Borsi-Balogh Máté, Domokos Zsolt trió dalokkal elválasztott jelenetekben mutatja meg a történet egy-egy fordulópontját. Jól követhető, pontos szerepváltásokkal, lendületesen zajlik a játék, látszik, hogy a színészek hozzászoktak a nézőközeli, tantermi szituációkhoz (bár most éppen nem valódi tanteremben, hanem a Horváth Árpád Stúdiószínház osztályteremmé átalakított terében voltunk). A tavalyi (színházi részében erős) Antigonéhoz képest ezúttal a színházi nevelési részre is több figyelem jutott. A csoportmunka eredménye (hogy képzelik el a történet szereplőinek további életét) mérsékelten adott alapot a bizakodásra. Volt olyan csoport, amelyik a megalkuvásra, a csendes kibekkelésre látott csak esélyt, míg mások a sajtónyilvánosság mellett tették le a voksukat.
Az alkotók sajnos nem tudták megvárni, amíg a szakmai beszélgetésen rájuk kerül a sor, ugyanis az előző napi előadás, a Jászberényi Sándor novelláiból készült A lélek legszebb éjszakája (Örkény Színház, r.: Polgár Csaba) vitája elhúzódott. Mégpedig azért, mert megosztotta a házi bölcseket és a közönséget. Jó felütése volt a beszélgetésnek az egyik főszereplő, Nagy Zsolt szenvedélyes vitaindítója, aki „lelkes feminista színészként” határozta meg magát, az előadás tétjét pedig abban látta, hogyan tud beszélni a maszkulinitásról, hogyan tudja elkerülni az elbeszélő heroizálását, és hogyan tudja megmutatni a nőket ebben a maszkulin világban. Árkosi Árpádot nem tudta érzékileg megérinteni az előadás, Visky András pedig azt vetette fel, hogy nem oltják-e ki az előadás igazságát a dokumentarista (háborúról, halálról, öldöklésről szóló) képbejátszások. Másokat viszont nagyon is megérintett az előadás. Pass Andrea szerint a jéghideg képek és a tűzforró színészi jelenlét ambivalenciája volt igen hatásos, Láposi Terka pedig úgy érezte, hogy szétfoszlott a passzív nézősége, megnyomorították és felemelték. Érdekes látni, mennyiféleképpen éljük meg ugyanazt az előadást, és hányféleképpen tudunk, vagy éppen nem tudunk beszélni róla.
A délutáni és az esti előadások közös nevezője a halálról való beszéd volt. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház The End című tragikomédiáját (r.: Andrej Boka) kollektív alkotásként jelöli a színlap. A témát körüljáró, különálló jelenetekből építkező előadást látványos, sok-sok bőröndből épült színpadkép fogja össze. Az alkotók a minden bizonnyal személyes emlékekből is táplálkozó szöveg mellett nagy teret adnak a mozgásnak, a szertartásoknak, a néma jelenlétnek. A halál fogalmához gyakran társított képi metaforákat használnak: homokszerű anyagban gázolnak, a bőröndök is ezzel vannak tele, látunk ajtón való kilépést, ravatalt, háton cipelt koporsót, halotti tort. Ezeket az ismert képeket egy-egy szokatlan elemmel vegyítik, amilyen a gyászolók körül keringő ember nagyságú szúnyog, vagy a ravatalozó áttűnése egy disznótoros asztalba. A viszonylag rövid, egyórás alkotás összhatásában mégsem a meghökkentés, inkább a szelídebb emlékekkel való szembenézés dominál. A négy színész közül ki kell emelni Béres Márta meghatározó, szép jelenlétét.
A Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciója, a Sára asszony (r.: Vidnyánszky Attila) szintén valós, sőt, irodalomtörténeti alapanyagot dolgoz fel, Arany János szüleinek történetét, akik tíz gyermekükből nyolcat eltemettek, csak a legnagyobb és a legkisebb (a költő) maradt életben. Döbrentei Sarolta elsősorban a hit, az anya Istennel való perlekedése, „szakítása”, majd megbékélése köré építi fel a drámát. A drámaszöveg nem érződik eléggé erősnek, néha mintha nem is a XIX. századból és az írást csak negyvenéves kora után megtanuló parasztasszony szájából hallanánk a mondatokat. Az előadás képi világa, a népszokásokat felelevenítő és egyben az idő múlását is jelző jelenetek ellenben a korabeli világot jelenítik meg, így érződik némi disszonancia. (Érdekes, ahogy a még meg sem született költő verseiből sorok, motívumok épülnek be a szövegbe.) Kissé lassú, patetikus játékot látunk, ahogy a The Endben, itt is egyértelmű jelképeket használnak: forgó malomkerék, kiásott sírhalom. Söptei Andrea erős, szép játékkal hitelesíti Sára asszonyt, megmutatva a fájdalmába belekövesedett, majd újra feloldódó anyát.
A fesztivál díszvendégét, Pass Andreát a szakmai beszélgetéseken két előadása kapcsán már hallhattuk, tegnap délután azonban egy teljes portrébeszélgetést is meghallgathattunk vele, ahol az Alföld folyóirat főszerkesztője, Szirák Péter volt a beszélgetőtársa. Ki gondolná, hogy a maga módján egy jó fuvolatanárnő is „rendező”, akitől sokat lehet tanulni e szempontból is? Szó esett arról, mit tanult Ács Jánostól, amikor végignézhette egy próbafolyamatát a győri színházban, és mit Pintér Béla asszisztenseként. (Közben az jutott eszembe, vajon hatott-e A sütemények királynőjében szereplő kutya A vándorkutyára, és hogy Pintér Béla is színpadra tette édesapja halálát a Kórház-Bakonyban, ahogy Pass Andrea az Eltűnő ingerekben.) Megtudhattuk, hogy Pass Andrea szerint miért tökéletes drámai karakter egy kamasz, és hogy hogyan lépett be az életébe a drámapedagógia. Itt pedig az jutott eszembe, hogy én is ott voltam azon a Tanteremszínházi Szemlén, ahol a Kő, papír, ollóról beszélve meggyőzte a zsűrit, és a pályázati támogatást elnyerve elkészíthette első tanteremszínházi rendezését. Jó látni, hogyan alakult a pályája a mostani, kortárs drámafesztiválos díszvendégségig. A drámái pedig lassacskán tőle függetlenül, más rendezőkkel is járni kezdik a maguk útját, a Napraforgóból nemsokára Amerikában rendeznek felolvasószínházi előadást.
Turbuly Lilla
