A Csokonai Színház művészével, aki műfordítóként, színészként és rendezőként is „jegyzi” a Krisztus születése című előadást, Mispál Attila beszélgetett. A produkció február 13-tól látható a Horváth Árpád Stúdiószínházban.
– Kérlek, idézd fel az előadás születésének körülményeit!
– Az ötletet, hogy egységes színpadi előadásként gondoljam át Misima Jukio három korai művét, Gemza Pétertől kaptam, amikor tavaly megmutattam neki Misima-drámafordításaink frissen megjelent kötetét (Misima Jukio: Barátom, Hitler és Madame de Sade, Napkút Kiadó, 2014). A magyar könyvkiadás valódi ünnepe volt, hogy tizenegy japán-magyar fordító nagyszabású csapatmunkájával ez a könyv megszülethetett. Péter felütötte a vaskos kötetet, elkezdte olvasni a legendás japán író színházi műveinek rövid témaleírásokkal ellátott részletes katalógusát, amelyet a kötet szintén tartalmaz (többek között ez teszi igazán használhatóvá), és azonnal rákérdezett erre a három darabra. Nem véletlenül, hiszen az ő fejében akkor már a Csokonai Színház idei évadának tematikája – a középkor és a kereszténység gondolatköre – forgott. S amikor nekem szegezett kérdésére azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem lehetetlen a három darab viszonylag gyors lefordítása, hamarosan meg is rendelte a fordítást, valamint egy előadást a lefordított szövegek felhasználásával. Tehát a három darab szövege a Csokonai Színház előadásában lesz először magyarul élvezhető, hiszen még az említett fordításkötetben sem szerepelnek.
– Mesélj, kérlek, a darabok fordításáról, és mutasd be a művek szellemi hátterét!
– A harmadik, legrövidebb, verses darabot, a Krisztus születése (Kiriszuto kótanki) címűt Vihar Judit magyarította, aki a nagy Misima-fordításköteten is dolgozott, annak nyelvi lektora és egyik fordítója volt, a másik kettőt pedig én magam. Nyáron előbb csak soronként fordítgattam Az út (Rotei) című darabot (a drámakötet katalógusában Távolság címen szerepel), s csak a teljes munka végeztével olvastam az egészet egybe. Akkor döbbentem rá, milyen hatalmas ereje van a szövegnek. Megkérdeztem több szakember-ismerősömet is, akik osztották a véleményemet. Az út és a Krisztus születése egyébként olyannyira kiegészítik egymást, hogy pontosan ugyanazok a szóképek szerepelnek bennük. A két nem verses darab, Az út és A napkeleti bölcsek (Higasi no hakaszetacsi), pedig az által függnek össze, hogy mindkettő Heródes király személye körül forog. Oscar Wilde Salome című egyfelvonásos drámája volt a fiatal szerzőre nagy hatással, melyet a Bibliával egyidejűleg tanulmányozhatott a tokiói főnemesi iskolában, a Gakusúinban. Csakhogy Misima épp az ellentettjét írja meg Wilde híres tragédiájának: azt, ahogy Keresztelő Szent János megváltja Salomét. Az útban a szereplőket nem nevezi néven, és erotikától mentes, tiszta szellemi viszonyt tételez közöttük. Ez a darab a szeplőtelen fogantatás előérzetét ragadja meg, ahogy a még megváltatlan természeti világnak kihirdettetik a születés híre. A napkeleti bölcsekben már nevesítve vannak a szereplők, és a születést közvetlenül megelőző, illetve azt követő pillanatokat ábrázolja. Az előzőnél kissé kiérleltebb mű benyomását kelti, és dramaturgiailag is kifejezetten izgalmas. A Krisztus születése mint drámai költemény pedig a megváltás egyetemességét hordozza. És ez itt jóval több mint a zsidó vallás messiásvárása, egy hatalmas örvény, egy nagy szent áramlat, amelyben minden és mindenki a megváltás felé halad: a görög istenek, a sinto istenek, a különböző hiedelmek szellemfigurái. Eredeti gondolat ez, és nagyon keleti.
A távol-keleti emberek mindig is sokkal szélesebb horizonttal gondolkodtak a vallásról, mint az európaiak, Japánban például a lakosság nyolcvan százaléka kétvallású, buddhista és sintoista egyidejűleg. Keleten filozofikus és szellemi természetű a vallás, valamint nagyon praktikus, ezzel szemben a nyugati vallás misztikus természetű, vagyis pontosan fordítva van, mint ahogy Európában a közvélekedés tartja. A sintoizmus panteista vallás, istenfogalma, a „kami” alapvetően különbözik a miénktől. Az emberinél felsőbbrendű dolgot jelent, ami lehet akár egy helyszín is: egy szirt vagy egy fenyőfa – bennük is lakhat „kami”. A sintoizmusnak csak esztétikai imperativusa van, erkölcsi nincs.
– Hogyan lett a három darabból egy?
– Selmeczi Bea dramaturggal közösen dolgoztuk össze a három darabot. Eredetileg az volt az elképzelésünk, hogy életrajzi elemeket is beillesztünk az előadás szövetébe (Misimának nem mindennapi az életrajza sem, tele van fölfejtetlen titkokkal, számos mítosz terjeng róla), de aztán, amikor kiderült, mennyire erősek a szövegek önmagukban, úgy ítéltük meg, nincs erre szükség. Az előadás így most tisztán arról beszél, mi a megváltás helye és szerepe a világban illetve a szellemtörténetben. A Krisztus születése mintha kulcs lenne Az úthoz. Mi most belehelyeztük a „zárjába”. S lám, nyitja is.
A három darab azt mutatja meg, hogy néz ki egy tizennégy éves távol-keleti ember szemével az Újszövetség. Ez már önmagában is izgalmassá teszi őket. A hatalmas képbokrokban fogalmazó, előbb említett tizennégy éves ember ráadásul szinte már mindent tud, amit majd későbbi hihetetlenül gazdag és színes írói pályáján kifejt.
– Miként jelenik meg mindez a színpadon?
– A Krisztus születését egyfajta kisoperaként tesszük színpadra, Kamondi Ági zenéjével. A színészek fognak énekelni. Az eredetileg negyven szereplőt összehúztuk tizenhatra. A polifónia megtartásának szándéka miatt ennél kevesebb szereplővel nem látszik érvényesen megszólaltathatónak a mű. Egy mozgalmas képpel kezdünk, amelyben mindenki szerepel, és amelyben a közönséggel való viszonyunkat is definiáljuk. Hiszen előadásunk tárgya – a megszokottnál jóval erőteljesebb módon – a közönség maga.
Olyan japán elemeket próbálok az előadásba becsempészni, amelyek unikumnak számítanak, ugyanakkor pontosan felismerhető az eredetük, és még csak kicsit sem elcsépeltek. Ebben sokat segít, hogy az elmúlt három évtizedben számos alkalommal jártam Japánban, az ottani személyes benyomásaimat, tapasztalataimat kiválóan tudom hasznosítani. Gemza Péter is a Japánban folytatott mozgástanulmányaiból indul ki, és az úgy nevezett bhuto táncnyelv alapján dolgozik a színészekkel. Neki köszönhetjük a koreografált mozgásainkat, ezáltal közvetlenül is bekapcsolódik az előadás létrejöttébe.
Az emberek lesznek az előadásban a legfontosabbak, a szereplők személyes viszonyulásai az ábrázolt tartalomhoz. A próbaidőszak első két hetében csak improvizáltunk, hogy megalapozzuk a színészek kapcsolatát a szöveggel. Fantasztikus színpadi gondolatok és megoldások születtek ezalatt. Csak két hét után kezdtem valóban rendezőként működni. Megvallom, ilyen nehéz szöveggel még sosem volt dolgom. A szöveg régiessége és a dramaturgia összetettsége mondatja ezt velem. A témája alapján misztériumjátéknak is mondható az előadásunk, de nem tisztán az. Nem a szereplők mesélik el a helyzeteket, hanem azok mutatják meg magukat. És egyidejűleg azt is megmutatják, hogy minden ember számára más a megváltás, ahogy a megélhető világ is más-más arcát mutatja.
Egyes szövegek túlzottan misztikus zengését megpróbáljuk lenyesni, az emberi gazdagságot próbáljuk meg inkább kidomborítani. Nem történik más, mint hogy a nézőpontunkat a megszokottól egy kicsit elmozdítjuk, ezáltal tisztábban láthatóvá válik a tartalom, amit szemlélünk. Az életben is gyakran megtörténik ez velünk: egy lépéssel távolabb lépve frissebb lesz a tekintetünk, és újra rácsodálkozhatunk a már jól ismertre.
(lejegyezte: Mispál Attila)
