(Forrás: http://haon.hu/) 2018. 10. 25. Gyürky Katalin
Debrecen – Hogyan válhat egy minden szempontból egy férfi felett álló nő teljesen megalázottá és kiszolgáltatottá?
A női alkotókat és a különböző női sorsokat középpontba állító II. MagdaFeszten egy darabbal a programsorozatot szervező Csokonai Színház is jelentkezett. August Strindberg 1890-es Júlia kisasszony című drámáját a Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, Jeles András dolgozta át és vitte színre a cívisváros Víg Kamaraszínházában.
Sallangmentesített szöveg
A Strindberg-mű már a maga korában is radikálisnak számított, mert a monogámiát hirdető világban ennek megtörését láttatja, ráadásul mindezt túlfűtött szexualitással ábrázolja. A társadalmi hierarchia kifacsarásával, a két nem társadalomban elfoglalt helyének a megbontásával is gondolkodóba ejti az olvasóját. A grófkisasszony Júlia, és a mellette szolgaként, valamint szolgálóként dolgozó Jan és Kristin szerelmi háromszögének szövegbéli megjelenése azonban korabeli radikalizmusa ellenére is túlírt, terjengős, a mai, több mint száz évvel későbbi színháznézők számára avítt. Ezért Jeles András az eredeti textushoz képest lényegretörőbb, s ezért a háromszög-helyzetből fakadó konfliktusokat tűpontosan elénk táró szöveget gyártott.
A legrövidebb éjszaka hatása
Mindennek eredményeképp a Szent Iván-éjjelen játszódó kamaradarabban az év legrövidebb éjszakájának misztikus hatására felszínre kerülnek a lappangó, az úr-szolga viszony szigorú rendje miatt addig elfojtott érzelmek. A színpadon egy gyönyörű, a háttérben üvegfallal elválasztott téli kerttel rendelkező grófi kúriát látunk, melyet a kimért, szigorú, s önmagát Jannal (Mészáros Tibor) teljes mértékben egyenrangúnak gondoló Kristin (Hajdu Imelda) tart rendben. Sőt, az első jelenetek alapján azt gondolnánk, hogy ez a fájós lábú, már kissé koros nő (a „szemtelenül” fiatal Hajdu Imelda a hiteles karakterformálás érdekében képes végigsántítani az előadást), nem csak a kúriát, de Jan érzelmeit is „tudja rendezni”. A közöttük lévő viszony komolynak tűnik, hiszen párbeszédükben már-már a lánykérésig jutnak, csakhogy – s ez is az elfojtott érzelmeket tükrözi – valójában nem egymással, hanem a kisasszonnyal az ő „bolond” cselekedeteivel, a jogásszal való majdnem-házasságával, na meg a szépségével vannak elfoglalva. Folyton róla beszélnek. S miközben Jan egyébként telve erotikával hátulról Kristint öleli át, de a kisasszony „meglehetős alakját” ecseteli. Az előadás egyik legszebb részeként az üvegfal mögött mint egy gyönyörű jelenés, felbukkan Júlia kisasszony (Móga Piroska), s a szó szoros és átvitt értelmében is „táncba viszi” a magát „lovagnak” nevező Jant. A „lovag” titulus mint elszólás már önmagában jelzi a fiatalember társadalmi szerepzavarát, és szereptévesztéséhez a kisasszony is „adja alá a lovat”, amikor a Szent Iván-éjhez fűződő hiedelmek hatására a „ma este ünnepelünk, szabadok vagyunk, örvendezünk és nem törődünk a rangokkal, nem törődünk a világgal” felkiáltással kéri fel a férfit. A tánctól, az elfogyasztott alkoholmennyiségtől és a varázsos éjtől megrészegülő páros mellett egyedül Kristin marad józan, ám, mielőtt álmot bocsátana rá Szent Iván éjjele, még magabiztosan közli Júliával: nem tudja tőle elvenni a vőlegényét, mert „nemigen passzolnak”.
Különös fordulat
A társadalmilag „nemigen passzolók” azonban mégsem képesek megállni egyetlen táncnál, az pusztán előjáték az ezután következőkhöz. Jeles András egyébként rendkívül finom eszközökkel élő rendezése a történetnek ezen a pontján radikális, meglepő, s többféleképp értelmezhető fordulattal él. Az addig „urizáló” hangvételű beszélgetést követően a Szent Iván-éjt ünneplő illuminált „kompánia” trágár gajdolása elől Júlia és Jan a szobába, nyilvánvalóan egymás karjaiba „menekül”. Ám az úrnő és a szolga „eltűnése” után utóbbi váratlanul visszatér a színre úgy, mint a kompánia egy tagja, s részegen tör-zúz a kúriában, beleiszik a kávéba, belemar a veknibe, belekap a savanyú káposztás hordóba. Rövid, de annál megdöbbentőbb jelenléte után újra megjelenik a páros – és abból, ahogy Júlia a télikert kútjánál mossa magát, egyértelműen tudható, hogy mi történt odabent. Csakhogy a részeges figura feltűnése – mivel kivehető belőle Jan alakja – azt is jelentheti, hogy az aktus bekövetkezte helyett Jan a kompániához csatlakozva teljesen lerészegedett, s a Júlia kisasszonnyal való „eltűnésüket”, valamint a visszatértük után következő eseményeket csak álmodta. A kisasszonnyal való kapcsolat álomszerű jellegét alátámasztja Júlia többszöri megjegyzése, hogy fel szeretne ébredni ebből a borzalmas, gonosz álomból…
Mindegy, hogy igaz-e
Akár álom, akár valóság az, ami az úrnő és a szolgája között történik, az kétségtelenül Jan társadalmi szerepzavarából fakadó vágyait tükrözi – a vágyképzés, tudjuk jól, az álomtevékenységnek is fontos része. Az „együttlét” után a magát lovagnak gondoló lakáj teljesen kifordul önmagából, szolga mivoltából, s valóban „nyeregben érzi magát”. A kisasszony szexuális értelemben vett megszerzésével a társadalmi hierarchiát is megfordíthatónak gondolja, s úgy véli, immár joga van uralkodni az általa „leigázott” nőn. Joga van szajhának, lakájkurvának nevezni azt, aki „ocsmány módon felajánlkozott neki”. Úgy gondolja, parancsolgathat is neki, innentől kezdve ő szabhatja meg, hogyan és hol élhet tovább ez a „leszakított orgona”. Kéjes élvezettel ecseteli, hogy öröm számára a parancsadás, mert végre a kisasszony megérzi a saját bőrén, hogy „a parancs mindig barátságtalan”.
