(Forrás: http://www.haon.hu/) 2016. 12. 07. Gyürky Katalin
Debrecen – Interjú Csikos Sándorral, a Szélfútta levél rendezőjével.
Milyen alkotói fázisokat élt meg a Szélfútta levél című darab? Hogyan indult el, s hogyan bontakozott ki?
Csikos Sándor: Úgy kezdődött, hogy Ablonczy László barátom, aki könyvet írt Mensáros Lászlóról, végigkísérte az életútját, s lejegyezte az ’56-os emlékeit, még tavaly jelezte, hogy jó volna ’56-ról darabot csinálni, úgy, hogy itt van hozzá ez a Mensáros-téma. Elolvastam Ablonczy kötetét többször is, meghallgattam a Mensáros-interjúkat. Ablonczy Falusi Mártont ajánlotta, hogy írassam meg vele a darab forgatókönyvét. Én Falusihoz már kész koncepcióval érkeztem, ugyanis akkorra már eszembe jutott Ruszt József Háború és béke-rendezése, aki a darabban a Piscator-féle háromosztatú színpadot használta. S úgy gondoltam, hogy ennek a darabnak is ilyen térben, s a piscatori színház egyéb elemeit – a filmbejátszásokat, a dokumentumokat, az élő zenét – felhasználva kellene létrejönnie. Így, ilyen filmbejátszások formájában került bele a darabba a 99 éves Bán Elemér visszaemlékezése arra a Hamlet-előadásra, amelyben ’56-ban együtt játszottak Mensárossal, ily módon láthatjuk-hallhatjuk nyilatkozni Filep Tibort, aki ’56-ban ott volt a felvonulók között, Ács Ibolyát, a Csokonai Színház fodrásztárának vezetőjét, akinek a forradalom kitörése után nem sokkal lelőtték az édesapját, Korzenszky Richárd atyát, aki Mensáros pannonhalmi kötődéséről beszél, s így van jelen Mensáros két fiának, Péternek és Tamásnak a visszaemlékezése. A Piscator-féle koncepcióban az is tetszett, hogy nála mindig van egy mesélő, aki előzetesen felvázolja a különböző helyszíneket a színpadon. Arra gondoltam, hogy jelen esetben nálunk ez a mesélő az idős Mensáros kéne, hogy legyen, akinek a szerepét Szilágyi Tibor nagy örömmel vállalta. S mellette legyenek ott a színésztársak, Darvas Iván és Tolnay Klári. Ez utóbbi megidézését – a kis szerep ellenére – Kubik Anna boldogan vállalta. Ám ehhez kellett egy fiatal Mensáros is, ő lett Janka Barnabás. Falusi Márton szövegén aztán Szilágyi Tiborral nyáron a Balatonnál még alakítgattunk, illetve ekkorra már Gyarmathy Ágnes díszlettervezővel is – hosszas beszélgetések során – kidolgoztuk a színpadképet.
Mi az, ami a leginkább megragadta a Mensáros-életrajzban, s mi köszön most ebből vissza a színpadon?
Csikos Sándor: Mensáros mélyen hívő katolikus volt. Itt a debreceni börtönben – ugyanúgy, ahogy azt az előadásban most látjuk – egy plébánossal volt összezárva, akinek meggyónt, megáldozott, s ekkor – bár katolikus családban nőtt fel – tulajdonképpen visszatért Istenhez. Ezt a szálat akartam a darabban továbbvinni, mégpedig egy személyes élményem miatt. Laci bácsi annak idején, amikor Nyíregyházán A mi kis városunk című darabot rendezte, megkért bennünket, hogy vigyük el Pannonhalmára ezt az előadást a maga meglehetősen puritán díszletével. S akkor tudtuk meg, hogy neki ott, Pannonhalmán szobája van. Ezért gondoltam, hogy a vallási vonal fejeződjön be Pannonhalmán, amiről Korzenszky Richárd atya – a darab egyik filmbejátszásában – el is mondja, hogy mit jelentett Mensárosnak ez a hely, és fordítva. A politikai vonal pedig, amit ő ’56-ban felvállalt és elvégzett, úgy éreztem, hogy az újratemetéssel kell, hogy véget érjen. Azért, mert az újratemetés másnapján Nyíregyházán játszottunk együtt, s persze mindenki kíváncsian várta Mensáros beszámolóját arról, hogy mi történt előző nap. S ekkor mondta el azokat az Ablonczy által szabatosabban leírt mondatokat, hogy ez volt élete legnagyobb, legmegrendítőbb szerepe. Hisz az tényleg megrendítő volt, ahogy az újratemetésen Darvas Ivánnal felváltva sorolták a kivégzettek nevét, foglalkozását és a korát, ami legtöbbször nem volt több húsz-harminc esztendőnél.
Az elmondottakon kívül milyen személyes emlékei vannak Mensáros Lászlóval kapcsolatban?
Csikos Sándor: Mensáros két vagy három évig volt Nyíregyházán, ami nagyon boldog időszaka volt az életének. Mi, a fiatalabb kollégái szeretettel, tisztelettel vettük körül. De az első emlékem róla az, amikor még Miskolcon játszottam, és ott, az egyetem aulájában volt alkalmam megnézni a XX. század című előadóestjét.
Hogyan jött az ötlet, hogy az idősebb Mensárost Szilágyi Tibor játssza?
Csikos Sándor: Tiborral annak idején osztálytársak voltunk a főiskolán, s nagyon jóban voltunk. S bár azóta nem játszottunk együtt, de a barátságunk megmaradt. Nagyon jó volt a viszonyom azzal a másik két osztálytársammal is, akikkel együtt laktam a kollégiumban, Juhász Jácinttal és Kozák Andrással, de valahogy mindig Tiborral volt a legjobb. Tibor, amikor vendégjátékként Budapesten a Régimódi történetet játszottuk, egyszer eljött, s megnézte az előadást. S nagyon-nagyon tetszett neki. Azóta is tartottuk a kapcsolatot, s amikor már tudtam, hogy kell a darabba egy idősebb Mensáros, rögtön Tibor jutott eszembe, aki szerencsére el is vállalta a szerepet.
Ön személyesen milyen emlékeket őriz ’56-ról, ’56-tal kapcsolatban?
Csikos Sándor: ’56 annyira kitörölhetetlen emlékem, annyira mélyen bennem van, hogy bármilyen más emléket felülír. Elsős gimnazista voltam Karcagon, az osztályfőnököm Filep István volt, Filep Tibor bátyja. Filepék is jobboldali református papcsalád, így István is csatlakozott a forradalomhoz. Tagja lett a munkástanácsnak. Október 25-én vagy 26-án kimentünk a főtérre, a Kossuth-szoborhoz. Az az érzés, ami ott töltött el, semmi más érzéshez sem fogható. A főtéren rengetegen voltak, mert épp heti piac volt. Megkoszorúztuk a szobrot, s volt ott egy rögtönzött gyűlés is. Az egybegyűltek elénekelték a Szózatot, kivéve minket, gyerekeket, hiszen mi akkor hallottunk először, hogy „Itt élned, halnod kell”. A Rákosi-korszakban ugyanis a Szózat tiltott volt. Amikor 1948-ban elkezdtem az iskolát, református létünkre minden reggel imádkoztunk és zsoltárt énekeltünk, aztán 1950-ben háromnegyed nyolckor már azt kellett kántálnunk, hogy „Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk”. Nos, megélhettük, hogy a boldog jövő micsoda terrorba fulladt. Akkor már Mókus őrs volt, zászlófelvonás. Ekkorát változott két év alatt a világ.
