Az interjú eredeti megjelenési helye: dehir.hu
Játszott már haldokló fiút szívszorongató drámában, önfeledten szórakoztatta a közönséget slágeroperettben, ő volt a Bonnie & Clyde féktelen sármőrje, és végtelen természetes játékkal hozza a jelen tipikus figuráját a Tesztoszteronban. Korábban sokat beszélt arról, hogy ő az izgulós színész, de talán a műfaji sokszínűség, talán a tapasztalat miatt, ennek mintha már nyomát se látnánk. Most a kortárs francia drámaszerző, Alexis Michalik Edmond című darabjában alakítja Rostand-t, a Cyrano szerzőjének a szerepét. A történet az 1890-es évek végének színházi világába kalauzol arról mesélve, hogyan született meg a drámairodalom egyik legnépszerűbb vígjátéka, a Cyrano.
Edmond (Fotók: Máthé András)
Dehir: Ha megtehetné, cserélne azzal a színházi élettel, ami a 19. században volt?
Rózsa László: Az az időszak számomra nagyon vonzó, főképp a kitettsége, a teatralitása miatt. A túlzás a barátom, így ezekben a darabokban én otthon érzem magam.
Dehir: Sokakat talán épp a Csárdáskirálynőben lepett meg, mennyire erős része a színészi énjének a komikus véna, a szórakoztatás, miközben korábban más oldaláról ismertük. Az Edmondban egy erősen stilizált színházi világgal találkozunk: pár hét alatt áll össze egy színházi bemutató, miközben óriási nehézség a színészek, a szponzorok felkutatása…
Rózsa László: Épp ezért nagyon eldobhatod benne az agyad, de tulajdonképpen a tested is.
Ezek hatalmas nagy gesztusok, nagyívű érzelmek. Nagy fájdalom, nagy boldogság, és ez a kettő megfér egymás mellett. Közben az egészet beborítja a könnyedség. Nem kell magunkat olyan komolyan venni, és ez nagyon jó.
Az a fajta romantika, lendület, báj és naivitás, ami uralja ezt a darabot, egyszerre lehet majd szokatlan és vonzó is a nézőknek. Mindenesetre nem kell belehalni, lehet örülni, nagyokat kacagni a szereplők idétlenségén, vagy akár saját magunkon.
Dehir: A darab a franciák népszerű vígjátéka, az itthon is gyakran játszott Cyrano keletkezéstörténetéről szól. Kell ismernünk az előzményt, vagy az Edmond önállóan is megáll a lábán?
Rózsa László: Én először csak az Edmondot olvastam el, és nem volt hiányérzetem. Aztán elolvastam a Cyranót, ami nyilván adott egy csomó pluszt, a felismerés izgalmát, de ha nem ismered az előzményt, akkor is szórakoztató és élvezhető az Edmond.
Dehir: Milyen figura Rostand, a Cyrano szerzője ebben a darabban – Rózsa László alakításában?
Rózsa László: Egy veszkődő, kissé infantilis zseni. Akinek néha arra lenne szüksége, hogy valaki az ölébe vegye és ringatgassa. Nagy hőfokon ég: egyik pillanatban a haját tépi, a másikban átszellemülten hadovál, a harmadikban szerelmet vall. Szinte minden jelenet más lelkiállapotot kíván, és ez egy nagyon jó feladat. És rendkívül jól fogyaszt.
Dehir: A mindennapi, kisgyerekes élet nem elég katalizátor Rostandnak az íráshoz, ezért múzsát keres. A csodálat okán lehet így, két helyen a szerelem?
Rózsa László: Biztosan nem kell férfinak lenni ahhoz, hogy tudjuk, nagyon vonzó és nagyon imponáló, ha az embert nagyra tartják, elismerik, felemelik. Ilyenkor az ember lába megremeg, mert mindenki szereti magát okosnak, szépnek érezni. És mindamellett, hogy ez a lány valóban csodálja ezt a szerzőt, annyira inspirálja, hogy meg tudja írni a világirodalom egyik legtöbbre tartott színpadi művét.
Dehir: A darab jelen idejében találják fel a Lumiéére fivérek a mozgófényképet. Szövegszerű utalást is találunk a szövegben arra, hogy ez komoly veszélybe sodorhatja a színház tovább élését. Önként jön a párhuzam, mert a színházak most, a járvány harmadik hullámában ismét zárva tartanak. Pesszimista vagy optimista a nyitást illetően? Gondolja, hogy azok a jelenségek, a streamelés, az online közvetítések, amelyek most részét képezik a színházak működésnek, csak előjelei annak, hogy egy nagyobb struktúraváltás előtt vagyunk, vagy minden marad a régiben?
Rózsa László: Ez bennem mindig változik. Volt, amikor nagyon nagyra tartottam a szakmámat, és élhetetlennek láttam az életet nélküle, és volt, amikor egyáltalán nem éreztem fontosnak, sőt. De
a színház egy gondolkodni vágyó ember számára olyan pluszt adhat, amit a mozgókép nem tud, mert a színház egy másfajta, egészen speciális űrt tölt ki. Olyan jelen idejű közösségi élményt ad, amire szükség van. Hogy a színész együtt lélegzik az előadással és velem, nézővel.
Ezt egy film, egy mai divatos sorozat fantasztikus színészi teljesítményekkel, képtelen pótolni. Most, amikor nincs színház, a nézők igen erősen sulykolják, hogy mindegy, hogy mit csináltok, csak csináljátok, mert kell, érezzük magunkban a hiányt. Az online színház szuper, sok emberhez eljut, de egyszerűen nem az igazi.
Dehir: Hiányoznak a nézők?
Rózsa László: Nélkülük nincs színház. Korábban nem találkoztunk ilyen direkten azzal, hogy a nézőknek ennyire fontos a színház. Úgy érzem, hogy rutin lett, hogy a néző tapsol, akkor is, ha tetszik egy darab, és akkor is, ha kevésbé. Most szinte kézzel nyúlnak felénk. Hátha jót is tesz ilyen értelemben ez az időszak a színháznak. Kicsit átkattintja, valamiféle változásra kényszeríti az embereket és magát a színházat is, és valami egészen izgalmas új születik.
Dehir: Milyen érzés volt visszatérni próbálni?
Rózsa László: Teljesen lebénított, hogy nem dolgozhattam. Vagy nem a megszokott módon. Az online próba nem helyettesíti az élőt, így mindenféle dolgokat kitaláltam: ukulelézni kezdtem, végre belefogtam olyan dolgokba, amikkel elmaradásom volt. Napi kétszer mozgok. Most, hogy visszajött a munka, a szó valódi értelmében, tehát próbahelyen dolgozunk, minden átértelmeződött. Hihetetlenül fárasztó lett az, ami az életemben 10 éve természetes, és amiben már megtanultam élni: hogy
fel kell kelni időben, hogy van négy órám délelőtt, négy órám este, ami kötött, és négy órám a kettő között, amivel szabadon rendelkezem.
Egyik új hobbimról sem akarok lemondani, így a két próba közötti időszak most egy kicsit túlzsúfolt. Mondjuk a reggeli ébredésben a gyermekem is sokat segített.
Dehir: Most hol van ez a gyermek, aki segített korán kelni? A párja színésznő Erdélyben. Hogy éli meg a kétlakiságot?
Rózsa László: Most nagy a szabadság, mert nincsenek velem sajnos. Kivételesen alhattam volna, de nem tudtam, mert ugyanúgy felkeltem 4 óra körül, majd újra 5-kor, és nem értettem, hogy itt a lehetőség, amiért magamban annyit könyörögtem, és mégis ébren vagyok. Szóval nincsenek velem, mégis velem vannak. Kapom a képeket, videókat és látom, hogy napról napra változik, más a mosolya, mint amivel elment, máshogy kell megfogni, megnőtt a haja. Őrült professzoros.
Dehir: Szép csendben apává vált…
Rózsa László: Nagyon fura, hogy megszületett ez a gyermek, és egyből kialakult a ragaszkodás és az a szeretet, amit kivált belőled.
Nem tudom ezt hová tenni: ez szerelem, szeretet, féltékenység mindenkire, aki megfogja, aki hozzáér.
Bár egy csomó mindent természetesnek veszek, legszívesebben picit rácsapnék mindenki kezére, hogy „Nem pitiszka peti!” Fura ez a tapasztalat, egy kicsit hülyén is érzem magam tőle, de majd biztos változik, vagy legalábbis megszokom!
Dehir: Mikor találkoznak?
Rózsa László: Hamarosan! Kicsit aggódom, fogalmam sincs, benne mi maradt meg belőlem, és lehet, hogy újra kell kezdenünk az ismerkedést, ami egyáltalán nem lenne baj, nyugtatom magam, mert még sok időnk van egymással. Azért, remélem, nem fog sírni, ha ölbe veszem!
