Néhány nappal az Akár Akárki című darab bemutatója előtt Újhelyi Kinga színművészt kérdeztük a felkészülés nehézségeiről, Borbély Szilárd költői világáról és az epizódokból felépülő előadásban játszott különféle szerepeiről. A produkció 2015. január 23-tól látható a Horváth Árpád Stúdiószínházban.
− Az idei évadban a Titus Anatómiája Tamorája után ismét egy, a színészt és a nőt a lelke legmélyéig igénybe vevő szerepre készülsz. Mennyiben jelent ez más felkészülést a Régimódi történet Klárijához képest?
− Míg a Titus Andronicus egy vérdráma (vagy pszicho-thriller), a Régimódi történet pedig egy családi dráma, addig az Akár Akárki az egyén, úgy is mondhatnám: bárki drámája, amely alapvető lételméleti kérdéseket vet föl. A Régimódi Klárijának jelenléte az előadásban húsz évet ölel át, a Titus Tamorája saját bosszúhadjáratának generátora és elszenvedője, tehát valamiféle linearitás mindkét műben, illetve karakterben felfedezhető. Az Akár Akárkiben ez nincs. Egy kérdés van: vanni vagy nem vanni? A vanásnak (létezésnek) mi az értelme? Mi következik a vanás után? Mi a morál? A mű nem ad választ ezekre a kérdésekre, nem is célja, csupán szembesít velük − játszót, nézőt egyaránt. Ezt viszont izgalmas módon, sok humorral és cinizmussal teszi, nyolc, egymástól független, önálló példázaton keresztül. Mindegyik történet három-, illetve négyszereplős, a negyedik maga a Halál (vagy az első, „attól függ, honnan nézzük” − hangzott el hajdanán a Halotti pompában). Ezek nem egybefüggő vagy egymásra építkező történetek, hanem nagyon zárt, egymástól teljesen elhatárolódó jelenetek, amelyeket a Halál − mint konkrét szereplő illetve mint főesemény − köt össze. Jelenléte folyamatos, nem megkerülhető, mint ahogyan ezt a mindennapi életünkben is tapasztaljuk. Köréje csoportosulnak azok a vallási, erkölcsi, társadalmi, szociális és életfilozófiai kérdések, amelyekre az egyes jelenetek épülnek. Mindegyik jelenet konkrét térben és szituációban zajlik, és nagyon a máról, a ma emberéhez szól. A játszónak pedig arra ad lehetőséget, hogy az adott jeleneten belül az adott karakter összes lehetséges ízét, színét megmutassa.
− A 2009-ben bemutatott Halotti pompa után második alkalommal merülsz bele Borbély Szilárd világába. Milyennek találod ezt a költői/drámai világot?
− Amikor először olvastuk el az Akár Akárki szövegét, szó szerint fejbe vágott. Annyira sűrűnek, tömörnek találtam a szöveget, amely ráadásul tele van kultúrtörténeti és mitológiai utalással, hogy igazából első olvasat után föl sem fogtam, miről szól ez az egész és főképp: miért. De olvasás közben nagyon sokszor jutott eszembe a Halotti pompa című előadásunk, és leginkább annak próbafolyamata. Igazából a Halotti pompa során avatódtam be Borbély Szilárd költői világába, majd elmerültem benne, és általa ismertem fel a magyar kortárs költészet egyik legizgalmasabb, másokéhoz nem hasonlítható, rendkívüli világát. Szilárd sorsa tragikus − költészete zseniális. Személyes beszélgetéseink, találkozásaink máig erősen élnek még bennem. A költészetével foglalkozni pedig számomra nem csupán kihívás, megtiszteltetés is egyben… Őszintén örülök, hogy engem talált meg ez a darab, mint egyetlen női szereplőt. Egyik nagy kihívás maga a drámai szöveg, amely verses formában íródott. Nem kevés idő kell ahhoz, hogy ezeket a szövegeket az ember helyesen értelmezze, „dekódolja”, majd elsajátítsa és előadja úgy, hogy a jelenet feszültsége, drámaisága, muzikalitása, majd ezzel együtt maga a költészet ne törjön meg. Ugyancsak kihívás a songok előadása koreográfiával együtt úgy, hogy a zene és az éneklés ne sodorja magával az előadót, ne kerekedjék felül a dal gondolatvilágán − inkább közölni kell a dalt, mint elénekelni. Szóval igen komplex kis világ ez, amelyben felfedeztem Szilárd humoros − és nem humorizáló! − arcát.
A középkori moralitásjátékok óta pedig nem tudom, hogy foglalkozott-e valaki a magyar vagy akár a világ drámairodalmában ennyire mélyen és szellemesen saját korának morális kérdéseivel.
− Az Akár Akárki nyolc epizódból épül fel, melyek mindegyikében más-más alakot jelenítesz meg. Van-e olyan epizód, amely különösen közel áll hozzád, vagy melyet különösen fontosnak tartasz?
− Ez nem egy lazsálós darab, itt nem lehet lazítani. Viszont lazán kell játszani, száz fokon égni, és pengeagynak lenni. Mindegyik jelenetben más alakban kell megjelenni, persze hitelesen. Árkosi Árpád rendező nem véletlenül kért tőlünk szövegtudást már a próbafolyamat kezdetén, anélkül nemhogy haladni, de totyogni sem lehet. Az igen különböző, néhol kifejezetten szélsőséges figurák esetén pedig folyamatosan bátorított, legyek „belemenős”, mártózzak meg benne. Nem kellett kétszer mondania… Mindegyik női alakot szeretem játszani, nincs kedvencem, mert mindegyikben megtaláltam a magam „igazságát”. Na jó, a transzvesztitára ez az állítás kicsit erős lenne, de azt azért szeretem, és azért is volt egy kicsit nehezebb a többinél, mert duplacsavar van benne. Azt pedig bátran kijelenthetem, hogy a legnehezebb színészi feladat hullát játszani − hitelesen… Szilárd a rá jellemző finom humorral és titokzatossággal az Ámoralitás alcímet adta a darabnak… igen, ezen is el lehet filozofálni egy darabig, hogy vajon miért, mit értett ezalatt. Számomra ez most is rejtély, csak sejtéseim vannak. De hátha a nézők majd megfejtik…
(lejegyezte: Miklós Eszter)
