Ilja Bocsarnikovsz rendezőt a Balfácánt vacsorára című darabról kérdeztük.
– Azt szokták mondani, a legtisztább humor az, amikor nem másokon, hanem magunkon nevetünk – ebben a tekintetben mit várhatunk a Csokonai Színház most készülő, december 18-án debütáló új darabjától, a Balfácánt vacsorára című vígjátéktól?
– Igen, a humor mindig arra épül, hogy bár egy másik embert nézünk, aki valamilyen nevetséges vagy kellemetlen helyzetben találja magát, de igazából azért nevetünk, mert talán mi is voltunk már hasonló szituációban. Ilyen értelemben az irónia, a nevetés és a humor az öniróniából indul ki, tehát annak a lehetőségéből, hogy valamilyen módon magunkon nevessünk. Ezért is tetszik nekem ez a bonyolult, de nyitott műfaj, mint amilyen a vígjáték: esélyt ad arra, hogy miközben másokon nevetünk, megengedjük magunknak, hogy magunkon is nevessünk.
– Mi volt számodra inspiratív ennek a darabnak a megrendezésében?
– Engem minden rendezésben az érdekel, hogy milyen kérdéseket tudok feltenni és milyen párbeszédbe tudok lépni a dráma szövegén keresztül a nézővel. Számomra a színház terápia, és a mai, nem éppen egyszerű körülmények között ez a terápia különféle lehet. Lehet komoly kérdéseket boncolgatni egy drámán keresztül, segítve a nézőt abban, hogy a saját életéből ismert helyzeteket elemezzen. A humor segítségével is lehet gyógyulni, és ilyen módon a vígjáték is nagyszerű terápia lehet. Ez persze nem azt jelenti, hogy én valamiféle orvosnak képzelem magam, de úgy vélem, hogy mindannyiunknak szükségünk van olyan eseményekre, amikor elszakadhatunk a jelenlegi problémáktól. Nem véletlen, hogy kutatási eredmények is bizonyítják: a nevetés meghosszabbítja az életet.
– Számodra mi adja ennek a vígjátéknak az alaphumorát?
– Számomra ez egy mai, „brutális” ember találkozása az egyszerű tisztasággal. Olyan, mintha ez a kor, ez a tökéletesen felépített világ nem állna készen arra, hogy találkozzon az egyszerűséggel és a tisztasággal. Éppen ez a találkozás vezet minket az összes vígjátéki szituációhoz. Nagyon fontos, hogy magunkra ismerjünk azáltal, hogy találkozunk ilyen történetekkel. Jevgenyij Svarc darabjában hangzik el ez a mondat: „Mosolyogjanak, uraim, mosolyogjanak! Túlságosan komolyak. Az okos arc még nem az intelligencia jele. A világon minden butaságot ezzel az arckifejezéssel hajtanak végre.”
– Egy korábbi rendezésed, a Don Quijote jutott eszembe a brutális kor és az egyszerű, tiszta ember találkozásáról.
– Igen, ez a téma nagyon foglalkoztat engem: milyennek is kellene lennünk? Hiszen időnként mindannyian kitalálunk valamilyen arcot magunknak. Az az érzésem, hogy ennek nem kellene így lennie. Olyan sok a mai világunkban a túlzás, a hamisság, ahogy arcot keresünk magunknak, gondoljunk csak az Instagram-filterekre. Felveszünk egy arcot – és nem mondom, hogy ez jó vagy rossz. De ha a megcsinált arcunk helyett az egyszerű, tiszta önmagunkat adnánk, talán kevesebb lenne a harag, a gyűlölködés, az irigység és a háború a világban.
