(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2017. 03. 19. Gyürky Katalin
Arany János születésének 200. évfordulóját ünneplő debreceni rendezvénysorozat nyitányára a költő életét feldolgozó, Vecsei H. Miklós írta és ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, fiatalokat megcélzó színdarabnál aligha lehetett volna méltóbbat találni. A darab ötlete: az iskolában tanultakon, azaz a „tankönyvízű” Aranyon túlmutatva máshogy, másfajta „képek” segítségével láttatni, s ezáltal közel hozni a diákokhoz az egyik legnagyobb poétánkat – már önmagában rendkívül nemes vállalkozás, főleg akkor, ha ehhez a rendező kiváló, arányérzékéről tanúskodó, művészi, mégis mindenki számára befogadható adaptáció társul.
Az ötlet, s hozzá a Vecsei H. Miklós írta szöveg tizenhárom olyan „Arany-kép” köré épül, amelyek mindegyike sokkal inkább az embert, mint a sokszor elefántcsonttoronyba képzelt poétáink egyikét tárja elénk. Az embert, születésétől a haláláig, családi és irodalmi életén át a baráti viszonyaiig. De ne, vagy ne feltétlenül konkrét képekre, fényképekre gondoljunk itt: sokkal inkább egy-egy meghatározó életesemény színészek által kimerevített állapotára, s ezáltal a kimerevítés, azaz az életrajzi pillanatban való „megtorpanás” által a diákok agyába, emlékezetébe történő – játékos – bevésésére. A rendező fent említett arányérzéke az előadásnak épp ezzel a játékos jellegével függ össze: a kimerevített képek, s a köréjük font életesemények – miközben a 19. századi miliőt idéző, „telitalálat” díszletek között történnek – a nézőközönséget is játékba hívó, 21. századi eszközök bevonásával teremtődnek meg. Azaz a múltbéli események ma is aktuálisként képződnek meg. Például már rögtön az előadás elején a narrátor, Szabó Sebestyén László arra figyelmezteti a nebulókat, hogy ez esetben ne kapcsolják ki a telefonjaikat, hanem – ha már úgyis „képekről” lesz szó – nyugodtan fényképezzenek.
Ennek megfelelően előadás közben – az egyik temetési jelenetnél – a gyerekek mobiltelefonja egyszer csak kellékké (is) változik: a közönség közé amúgy is „bejáró” színészek megkérik az ott helyet foglalókat, hogy a gyászhangulat megteremtése érdekében a néhány mécses mellett ők is világítsanak a telefonjaikkal. De nemcsak a modern eszközök játékos bevonása miatt érezzük az előadást aktuálisnak, hanem bizonyos tartalmi elemek miatt is: amikor az idős Arany arról elmélkedik, hogy mi értelme van magas művészettel foglalkozni, amikor „a sarkon parádézik a cifra üresség”, lehetetlen nem a mostani közállapotainkra asszociálni. Vagy amikor az épp Csokonai Vitéz Mihály bőrébe bújt Janka Barnabás, valamint a Latinovitsként színre lépő Kiss Gergely Máté – Arany és kollégista társai színházba járása vagy épp nem járása kapcsán – a debreceni teátrum állapotáról értekeznek, azzal ismét a jelenkorunkat is megjelenítik.
Az utolsó képig eljutva, ahol Arany felavatja ugyan Petőfi Sándor szobrát, de még ekkor sem akarja elhinni, hogy a barátja 1849-ben meghalt, a darab műfaji sokrétűségéről, ugyanakkor az eklektikus jellege ellenére az egységességéről is meggyőződhetünk. Amíg az I. felvonás Arany szüleinek leégett családi háza és a család nélkülözése ellenére – nyilván amiatt is, mert a fiatalkori, s életkoránál fogva jóval bohémebb Arannyal foglalkozik – rengeteg humoros, komikus, már-már bohózatba hajló elemet tartalmaz, addig a II. felvonás a költő életében bekövetkező tragikus események – a világosi fegyverletétel, Petőfi halálának híre, és lánya, Juliska halála miatt – líraivá finomítja az I. felvonás közönséget is játékba vonó, a gyerekek figyelmét maximálisan fenntartó, jó értelemben vett „harsányságát”.
Abban az előadásban, ahol a szereposztás sem megszokott, hanem a főbb szerepekben egymást váltják a színészek – Aranyt például legalább három ember alakítja -, s kettős, hármas szereposztások „tömkelege” bonyolítja a művészek munkáját, az I. felvonásban még a „színház a színházban” szituáció is megteremtődik, még egyet „csavarva” a karakterek megjelenítésén. Arany megidézett életrajza épp a vándorszínészetnél tart, s a vándorszínészek vezetőjeként amúgy is színészt játszó Janka Barnabás itt még egy újabb szerepben, Otello szerepében is kiválóan „tetszeleg”, Kiss Gergely Máté pedig azon túl, hogy a vándorszínész csapat ügyes gólyalábas kollégáját alakítja, egy hirtelen váltással az édesanyja halálhírére hazaérkező Aranyként, mint a Hamlet-kör színész-megalapítójaként is előttünk áll. S az Otello- valamint a Hamlet-előadás kulisszatitkaiba való bekukkantási lehetőség nemcsak az Arany-életrajz szempontjából elengedhetetlen, hanem a költészet mellett a színházcsinálás, a színház s benne Shakespeare fontosságának hangsúlyozása miatt is. Hogy azután a II. felvonás komor, tragikus képei se csak Arany irodalmi életben elfoglalt helyéről, hanem a pályatársakról – Gyulai Pálról, Kemény Zsigmondról, báró Eötvös Józsefről és Madách Imréről, illetve az ő Arany javította Tragédiájáról is – tudósítsanak és tanítsanak.
Épp a pályatársakkal való viszony egyikének ábrázolása képezi az előadás talán legszebb és legmeghatóbb jelenetét. Petőfi Sándor (Kiss Gergely Máté) Arany Jánosnál (itt: Szabó Sebestyén László) tett látogatása arról tanúskodik, hogy két ennyire eltérő világnézetű, szemléletű és életvitelű ember között is milyen mély, egymás maximális tiszteletén alapuló barátság tud kialakulni. 1847-et írunk ekkor, s amíg Petőfi már „a harcra készül”, addig Arany továbbra is „tollal akar harcolni”. Eszmefuttatásuk kellős közepén pedig „befut” az Arany dolgozószobáját ábrázoló díszlet közé a költő kisfia, Arany Laci, akit Petőfi az ölébe ültet, s elszavalja neki a híres Arany Lacinak című versét. Miközben Arany verseiből és balladáiból is folyamatosan ízelítőt kapunk: Szakács Hajnalka, aki a költő édesanyját, majd a feleségét is játssza, egy helyütt gyönyörű zenei és énekkíséret mellett szavalja el a híres Ágnes asszonyt.