(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2018. 02. 28. Szénási Miklós
Csehov lassú, dögunalmas, nála nem történik semmi. Ülnek a színpadon a szereplők, néznek maguk elé, így telik el három óra… Van, akinek ez jut eszébe Csehovról. Pedig Csehov nem unalmas. Vagy ha igen, pont annyira, amennyire a mi életünk, a mi világunk is az.
Eredetileg orvosként dolgozott Anton Pavlovics Csehov (1860-1904), ám a világirodalom nagy szerencséjére másfél év praktizálás után pályát módosított, és 1886-ban Szentpéterváron a Novoje Vremja (Új Idő) című lapnak kezdett el írni. Életművét több száz remek novella fémjelzi, s azok a “drámaiatlan” drámák, melyek eleinte ugyan nem feltétlenül arattak rögtön egyöntetű és elsöprő sikert (a Sirály 1896-ban csúnyán megbukott), ám nélkülük egész más lett volna a 20. századi színház világa.
Debrecenben egy fiatal orosz rendező vitte színre talán legismertebb darabját, a Három nővért. Ilja Bocsarnikovsz visszatérő vendég a cívisvárosban, korábban nagy sikert aratott a Hogyan nevezzelek? című francia vígjátékkal, amit a Víg Kamaraszínházban láthatott a közönség. Előzetesen nem tűnt rossz kombinációnak, hogy az orosz szerző művét orosz rendező értelmezze, végül is a nagy és sajátos orosz lelket ki más is ismerhetné jobban, mint ők maguk. A Hogyan nevezzelek sármja és vagánysága után sem kellett csalódnunk: Bocsarnikovsz ugyanis Csehov olyan arcát mutatta meg, ami számunkra is ismerősnek tűnt az első pillanattól.
A vidéken (egy nagyjából Debrecen méretű városban) lakó három nővér hétköznapi, meglehetősen unalmas életet él. Nagyjából annyira unalmasat, mint mi. Nem sok minden történik velük. Könyörtelen tempóban váltják egymást a napok, a hetek, a hónapok, az évek, az idő egy irányba, előre halad. Vannak álmaik, terveik, szeretnének valamit kezdeni magukkal, de annyira ez nem egyszerű. Részben a külső körülmények miatt, részben meg azért, mert mi magunk sem könnyen hozunk meg döntéseket. (Kevesen teszik le egyik napról a másikra a cigarettát, vagy kezdenek el futni, nyelvet tanulni, vagy indulnak el túrázni a Pilisbe csak úgy – hogy egészen triviális példát hozzunk.)
Olga (Varga Klári) tanít, és bár szereti ezt a világot, de úgy érzi, a munka túlzottan nagy terheket ró rá, emellett alig van bármire is ideje. Számára első a család, az, hogy minden a lehető legjobban működjön. Ez annyira leköti minden energiáját, hogy másra már ideje sem marad. Mása (Sárközi Nagy Ilona) akár boldog is lehetne, hiszen nagyon fiatalon férjhez ment, ám időközben rádöbbent, hogy egykori tanára (Mészáros Tibor) finoman szólva sem annyira okos ember, mint kamaszlányként hitte. Belesodródik egy szerelmi viszonyba a városban állomásozó Versinyin alezredessel (Kiss Gergely Máté), aki szintén boldogtalan házasságban él, ám ez csak ideiglenes megoldást jelent számukra. Ennek a viszonynak ugyanis nincs igazi jövője, hiszen a katonák nem teljesen urai a saját életüknek: bármikor jöhet a parancs, hogy új állomáshelyre vezénylik az ezredet. Még talán a harmadik nővér, Irina (Szakács Hajnalka) helyzete a legegyszerűbb: nagyon fiatal még, keresi a szerelmet. Tuzenbach főhadnagy (Rózsa László) bele van zúgva a lányba, még az egyenruhát is ledobja miatta, ám Irina nem igazán tudja, mit akar. Leginkább Moszkvába szeretne menni, de Moszkva messze van. Nem elérhetetlenül, csak annyira, hogy képtelenek rászánni magukat a lányok, hogy odaköltözzenek.
Pedig Moszkva, mint valami nagy ikon, ott ragyog reményeik egén. Ám az idő telik, és ők még mindig nem mentek el sehova. Ám azt mégsem lehet mondani, hogy nem történt velük semmi. Natalja Ivanovna (Újhelyi Kinga) férjhez ment Andrej Szergejevicshez (Vranyecz Artúr) és mint valami anyacsászárné, szép lassan átveszi a házban a hatalmat. A férfiak isznak, a nők marakodnak. Egy éjjel tűz üt ki a városban. Olga egyre többet dolgozik, Mása tehetségtelen, ám annál szorgalmasabb férje egyre magasabbra kapaszkodik, Irina pedig talán magába a szerelembe szerelmes – meg Moszkvába, továbbra is…
Hétköznapi emberek hétköznapi életének hétköznapi eseményei peregnek előttünk. Ám Ilja Bocsarnikovsz gondoskodik róla, hogy ne süppedjünk a székbe, és alaposan felpörgeti a tempót. A színpadon mindig történik valami, a zene fergeteges, mint valami Kusturica-filmben (nekem rendre az Arizonai álmodozók villant be), időről időre pedig beúszik alaposan áthangszerelve Csajkovszkij mindenki által ismert darabja, a Szép csillagos az ég dallama. Ez a nagy pörgés a színen Vidnyánszky Attila és Viktor Rizsakov (Fodrásznő, Illúziók) világát idézte fel, s talán nem véletlenül, hiszen Bocsarnikovsz a nemzetközileg ismert és elismert Rizsakov tanítványa volt.
Szép, fontos mondatok hangzanak el a debreceni színpadon. Olyanok, melyek mindig is benne voltak Csehov darabjában, csak most jelentőségteljesebbé váltak.
Vajon milyen lesz a világ majd két-háromszáz év múlva? Emlékeznek ránk azok, akik akkor élnek, milyen volt az arcunk, a mosolyunk? Tudják, mi értelme volt az életünknek?
Ne mondja senki, hogy ilyesmi soha meg nem fordult a fejében, soha nem gondolt arra, hogy szaladnak az évek, hogy rohan az idő – néha velünk, néha előlünk…
Olykor ugyan meg-megtorpan a Három nővér tempója, de a néhány visszafogott üresjáratot leszámítva lendületesen száguld előre a vég felé. Olga már-már összeomlik a ránehezedő súlyok alatt, Mása életében bekövetkezik az, amire mindenki számíthatott, de amivel nem akart számolni senki: szerelme ezredével és családjával elhagyja a várost. Irina pedig akkor jön rá, hogy ő tulajdonképpen szerette azt a kedves és tehetséges fiút, amikor Tuzenbach egy párbajban életét veszti. S a nővérek még mindig itt vannak, ebben a nyomorult és szürke rögvalóságban, ahol az idő telik velük, s Moszkva, az álmok városa elérhetetlenül messze van.
