Tehetségről, a színészethez vezető rögös útról és megnyugvásról beszélgettünk Mészáros Ibolyával, a Csokonai Színház társulatának legfiatalabb tagjával. Az idei évadban előbb a Jeruzsálem című osztálytermi előadás egyik szereplőjeként láthattuk, majd az Időfutár főszerepében nyújtott alakításáért kapott számos pozitív visszajelzést a kritika és a közönség részéről egyaránt.
− Amikor társulati tag lettél a Csokonai Színházban, azt kértük tőled, hogy írj magadról egy kis bemutatkozást. Kicsit megleptél, mikor egy saját verspárt küldtél a pesszimista és az optimista színészről. A felmerülő nehézségek kapcsán szembeállítottad azt, hogy „mit nekem, hogy nehéz” és azt, hogy „még mindig nehéz”. Ha szembejön egy nagy feladat, akkor mi az első reakciód?
− Az, hogy „mit nekem, hogy nehéz”. Úgy érzem, hogy most abban a szakaszban vagyok mind színészileg, mind az életkoromból fakadóan emberként, hogy minden érdekel, mindent nagy örömmel csinálok, imádok dolgozni, és minden új feladatot nagyon várok. Egy próbafolyamat során előfordul, hogy előbb elborzadok, hogy milyen végtelen sok lehetőség van egy karakterben, vagy akár minden egyes mondatot hányféleképpen lehetne elmondani… Néha megijeszt, hogy hogyan fogok én mindennek a végére jutni, és eldönteni minden pillanatban, hogy melyik a legmegfelelőbb megoldás. Utána viszont igyekszem ezt elengedni, és nem hagyom, hogy rám telepedjen. Próbálok arra hagyatkozni, amit az ösztönöm mond, illetve ahogy a nagy egész, vagyis az előadás alakul, úgy látszódik egyre jobban az is, hogy mi lesz ebben az én utam.
− Inkább a saját utadat szereted járni, vagy vársz és igényelsz külső segítséget?
− Úgy érzem, hogy egyre inkább olyan vagyok, aki szeret egyedül kipróbálni dolgokat. Nagyon sok komplexussal érkeztem ebbe a szakmába, és most próbálom ezeket levetkőzni, bízni magamban, és elhinni, hogy alkalmas vagyok erre a pályára, szerepek eljátszására úgy, hogy az rajtam kívül másoknak is élvezetes legyen. Egyre bátrabb és nyugodtabb vagyok, és egyre jobban élvezem is a munkám.
− Ebben a folyamatban fordulópont volt az Időfutár főszerepe?
− Szerintem az Időfutár hozzásegített ehhez a megnyugváshoz, de talán még fontosabb szerepe volt ebből a szempontból a Jeruzsálemnek. A korábbiakhoz képest ez egy nagyobb szerep volt, nagyon jól sikerült Madák Zsuzskával a próbafolyamat is. Nagyon szeretek gyerekekkel dolgozni, és mivel van két fiatalabb testvérem, ezáltal hoztam magammal valamiféle magabiztosságot az osztálytermi előadásba. Elkezdtem elengedni magam ezekben a tantermi szituációkban, mikor szemtől szembe ültem a gyerekekkel, és azt éreztem, hogy nekem ez megy. Ez után jött az Időfutár, ahol igyekeztem a gyermeki énemet is megmutatni, és mellette megvalósítani a nagyon nagy koncentrációt igénylő színészi játékot. Úgy érzem, hogy nagyon jól követték egymást azok a feladatok, amiket mostanában kaptam.
− Az osztálytermi előadás mennyire volt számodra idegen helyzet?
− Kezdetben nem sokat tudtam erről a műfajról. Amikor elkezdtük a közös munkát, és először a szöveges, színészi részeket vettük, igencsak féltem, mert nehezen tudtam elképzelni az éles váltásokat a színészi játék és a diákokkal való kommunikáció között. Attól tartottam, hogy ezek az ugrálások a színészi játék rovására mehetnek. Aztán részt vettünk egy workshopon, ahol az InSite Drama két szakértője, Cziboly Ádám és BethlenfalvyÁdám különböző játékokat mutattak be, melyek közül mi választottuk ki azokat, amelyek szerintünk a leginkább működtek a Jeruzsálemen belül. Ettől pedig elszállt minden aggodalmam, mert nagyon jó helyekre kerültek be a játékok, és az egész előadás összeállt.
− A Jeruzsálemmel lassan fél éve járjátok a megye iskoláit. Ad valamiféle színészi edzettséget, magabiztosságot, hogy a nagyon különböző körülmények ellenére mindenhol teljesíteni kellett és tudtál?
− Én a színházban leginkább az „eseményszerűségét” élvezem, vagyis azt, hogy mindig más, sosincs két ugyanolyan előadás. Ez pedig a Jeruzsálem kapcsán végképp érvényes, hiszen nagyon rá kell hangolódni az adott osztályra. Azt hiszem, ezt mostanra megtanultuk. Az előadásunk eleje egy kötetlenebb, beszélgetős, viccelődős rész, ami alkalmas arra, hogy felmérjük az osztályt, és utána alkalmazkodunk.
− Ahogy említetted, a Jeruzsálem egyfajta biztonságot adott a nagyszínpadi Időfutár főszerepe előtt. Milyen érzésekkel vágtál bele?
− Most próbáltam ki először azt, hogy milyen főszereplőként létezni. A próbafolyamat előtt elolvastam a könyvet, és tudtam, hogy a történet biztos alapot ad nekem. Nincs nagy csehovi drámázás, de úgy éreztem, hogy ha a játszás örömét meg tudom találni benne, akkor nagy gond nem lehet.Ettől függetlenül hatalmas felelősséget is jelentett, hiszen több ezres rajongótábora van az Időfutár-sorozatnak, de igyekeztem ezt is kihasználni, fórumokat olvasgattam, hogy lássam, a gyerekek hogyan látják a különböző karaktereket, eseményeket. A próbafolyamat előtt egy rajongói klub kérte, hogy skype-olhassanak velem, és amikor elkezdtek kérdezgetni, akkor jöttem rá, hogy mit is jelent Hannának lenni. Nagyon izgalmas volt látni azt, hogy ők mennyire komolyan veszik ezt, megkérdezték például, hogy időutazás közben nem fájt-e a gyomrom.
− A mostani kőszínházi létedben mennyire tud megnyilvánulni az a sokoldalúság, hogy a színészet mellett írással is foglalkozol?
− Úgy érzem, hogy abszolút kamatoztatható a sokoldalúságom. Az idei évadban elindult a Fészek nevű sorozat, melynek keretein belül áprilisban az én egyik drámámat, a karikaTúrát hallhatja majd a közönség felolvasószínházi formában. Azt remélem, hogy ezt a két tevékenységet én jól tudom együtt használni. Miközben írok, sokat segít, hogy elképzelem, egy színész hogyan mondaná, hogyan játszaná azt a szerepet, és fordítva is: mikor kapok egy szerepet, segít a motivációk felfejtésében az, hogy írói fejjel is végiggondolom a darabot. Ha viszont egy próba során a szöveggel kapcsolatban ötleteim vagy javaslataim vannak, azokat mindig elsősorban színészként fogalmazom meg, ilyen módon tudatosan nem akarom, hogy összemosódjon a kettő.
− A tiédhez hasonló párhuzamos karrierek során eljöhet egy olyan pillanat, amikor választanod kell a kettő között.
− Tizenkét éves lehettem, amikor egy iskolai fogalmazásra négyest kaptam, mert a „téli táj” témájú dolgozatomban szerepelt az a szó, hogy „paradicsompalánta”. Rosszul esett, mert azon a télen valamiért tényleg volt paradicsompalánta a kertünkben, és édesapám is úgy látta, hogy ügyes írás, ezért titokban beküldte a Hajdú-bihari Naplónak, ami másnap leközölte. Kis érdekesség, hogy azóta minden drámámba belekerül valahogyan a paradicsompalánta. Ezt követően a szüleim biztatására is egyre többet írtam, egészen addig, míg be nem köszöntött az életembe a „színház”. Akkoriban nagyon igazságtalannak tartottam, hogy nagyobb tehetséget kaptam az íráshoz, mint a színészethez, ezért dacból úgy döntöttem, nem írok többet, mert az egyetemi évek alatt kizárólag a színházra akartam koncentrálni. El kellett tudnom fogadni, hogy az egyikhez „zsigerből” érzékem van, könnyen megy, míg a másikért rengeteget kellett dolgoznom. Most már viszont nagyon jól megél bennem a kettő egymás mellett: két próba között gyakran írok drámákat, novellákat, és az írás sokat segít abban is, hogy feldolgozzak számomra válságos szituációkat.
− Milyen terveid vannak akár íróként, akár színésznőként?
− Nagyon sokat szeretnék dolgozni, mindent megcsinálni, amit csak az időm és az erőm enged. Imádom azt, hogy itt vagyok, és szeretném kiélvezni minden pillanatát, amíg ez megadatik. Igyekszem mindenben részt venni, élvezni, és látni, hogy mi minden vár még rám. Most például a Gyere haza, Bánk!
A Gyere haza, Bánk! bemutatója 2017. február 28-án lesz, az Időfutárt pedig legközelebb március 23-án és 24-én láthatja a közönség.
Az interjút készítette: Miklós Eszter
