(Forrás: http://alfoldonline.hu/) 2018. 05. 04. Gyürky Katalin
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij elvileg gyógykezelés céljából, valójában azonban a benne tomboló, jó ideig csillapíthatatlannak tűnő játékszenvedélye kiélése érdekében az 1860-as évek közepén Bázelben járt, ahol a Művészeti Múzeumot meglátogatván beleütközött Hans Holbein A halott Krisztus című remekművébe. A szenvedésektől eltorzult arcú Jézust ábrázoló kép akkora hatást gyakorolt rá, hogy ettől kezdve nem hagyta nyugodni a gondolat: hogyan lehetne szépirodalmi eszközökkel ábrázolni a mindenben tökéletes embert? Így született meg 1868-ban A félkegyelmű című nagyregény, benne az alkotáshoz írott szerzői feljegyzésekben még Krisztus-hercegként aposztrofált főhős, Miskin alakja, akit és akinek a látásmódját a Csokonai Színház 2017/18-as évadának végén a fiatal, épp szintén krisztusi korban lévő orosz–bolgár–tatár származású rendező, Sardar Tagirovsky vitte színre, Idióta címmel.
Nem véletlenül írom azt, hogy Miskin látásmódja érdekelte a rendezőt. Hiszen lett légyen bármennyire is hosszú egy előadás – jelen esetben három felvonásról s közel négy órás időtartamról beszélhetünk –, a teljes, több mint hatszáz oldalas regény színre vitele lehetetlen, s nincs is rá szükség, ha a rendezőnek kiforrott elképzelése van arról, hogy a rendkívül összetett, sokszereplős történetből mi az, amire igazán fókuszálni szeretne. Sardar Tagirovsky szándéka az előadásával egyértelműen Miskin alakjának, krisztusi jóságának és tisztaságának, s az élettel kapcsolatos felfogásbéli mássága miatt a környezetével, a különböző orosz társadalmi rétegeket képviselő egyéb szereplőkkel való „ütközéseinek” a középpontba állítása volt. Ezen „ütközések” miatt (is) változtathatta meg, pontosabban változtatta vissza az előadása címét az orosz eredetire. A regény címének eufemisztikus magyar fordítása, A félkegyelmű véleményem szerint ezért is transzformálódhatott a nyersebb, a miskini másságot egyértelműbben kifejező Idióta címre.
Dosztojevszkij regényéből jól ismerjük, hogy mi történik akkor, amikor ez a gyógykezelés alatt álló, önmagát is betegnek tartó, de mindenkinek csak jót akaró alak bekerül az erkölcsileg romlott, infernális, a pénzszerzésen és a pénzhajhászáson, egymás kijátszásán és eltaposásán, megalázásán alapuló világba. Sardar Tagirovsky az előadásában megtartja a regény kulminációs pontjait: a vonatutat, ahol Miskin megismerkedik Rogozsinnal és Lebegyevvel, a Jepancsin tábornok családjába való „bekérezkedését”, Nasztaszja Filippovna születésnapját, a híres, reá történő licitálási jelenettel és a pénzégetéssel, a Rogozsinnal való keresztcserét, a herceg Aglaja és Nasztaszja Filippovna közötti őrlődést és Nasztaszja halálát. Ám mindezek mellett és ezek ellenére Sardar Tagirovsky rendezésétől senki se várjon se lineáris történetmesélést, se pedig realista színházat. Pontosabban: a darab II. és a III. felvonásától semmiképp se.
Az előadás I. felvonásában ugyanis ha linearitást nem is, némi realizmust még felfedezhetünk. Ezt a felvonást „használja” a rendező arra, hogy megmutassa: milyen közegbe, a társadalom milyen működési mechanizmusai közé érkezik a herceg Svájcból. Ennek érdekében tárul elénk a később Miskinnel kapcsolatba kerülő szereplők már-már becsípődés-szerű mániája: miután Ganya (Janka Barnabás) fontossága teljes tudatában köszönti a nézőket, s például a regényben (is) oly hangsúlyos szépség-problematikáról filozofál, a háttérben már készülődik Horváth Julianna zseniális alakításában Ippolit, hogy egy színház a színházban-jelenet erejéig az Apokalipszisről értekezzék, s előrevetítse két hét múlva bekövetkező halálát. Hogy azután őt követve – Nasztaszja Filippovna születésnapjára – felsorakozzék az egész „díszes” társaság, s az egymás iránti minimális tisztelet és figyelem hiányát érzékeltetendő, egyfajta csehovi „elbeszélünk egymás mellett” szituációban folytassa a maga igazának bizonygatását. Jön Lebegyev, akit a fiatal, de a jelmeztervezőnek és a sminkesnek köszönhetően hiteles öregemberré formált Kránicz Richárd sziporkázóan alakít, remekül éreztetve a „ostoba vagyok, de mégis mindenbe, főleg a politikába jogom van beleütni az orromat” habitust, jön az állati ösztönöket képviselő, nyers és durva Rogozsin Papp István személyében, Ganya tovább játssza a „hopmester” szerepét, s megjelenik a Dosztojevszkij-regények elmaradhatatlan, mert gyermeki tudásával szintén különleges látásmódot képviselő szereplője, jelen esetben a tizenhárom éves Kolja is, akinek a maga egyszerű, de Miskin felfogását életkoránál fogva a legjobban értő és megértő karakterét Edelényi Vivien, mondjuk ki bátran, profin képviseli.
Ebbe a „nem figyelünk egymásra, mondjuk a magunkét” helyzetbe érkezik meg a női főszereplő, Nasztaszja Filippovna is, akit Zeck Juli alakít. A színművésznő alkatából, büszke szépségéből adódóan remek választás erre a szerepre, ám ennek a dosztojevszkiji nőábrázolás csúcsát jelentő, sokat próbált, megaláztatásból, szenvedésből és rátartiságból összegyúrt karakternek az ábrázolásához csak egy-egy pillanat erejéig tud felnőni. A híres születésnapi jelenet egyik legfontosabb, az ő sorsáról, saját maga alábecsüléséről, mégis védekezésképpeni büszkeségéről mindent eláruló mondatát, az „én, a Rogozsinnak való”-t úgy kéne kimondania, hogy felrobbanjon körülötte a színpad. De sajnos nem robban, s ezáltal a későbbiekben még sokszor visszatérő, a rendező koncepciójában rendkívül fontos díszletelem, a kezében ostorként funkcionáló vastag kötél is inkább nevetséges hatást kelt, semmint hogy egy infernális nő belső ösztöneit tükröző eszközzé válhasson.
A társadalmi „korrajz” ilyesfajta megjelenítése véleményem szerint még egy dolog szempontjából korrigálandó. Nyilván a Víg Kamaraszínház szűkös térbéli lehetőségei miatt is, de a Nasztya születésnapjára történő gyülekezést a rendező úgy oldja meg, hogy szinte minden egyes szereplő távolról, a nézők közül érkezik a színpadra. Ezzel azonban „elüti” annak az élét, amit a velük szemben képviselt miskini távolság jelenthetne. Hiszen Miskin is jó messze ül a színpadtól – ami kiváló, mert egyfelől Svájc messzeségét jelzi, s a személyisége is nagyon távol áll a színpadon dorbézolókétól –, a térben kifejezett távolsága azonban csak akkor tudna igazán működni, ha más nem, csak ő közelítené meg messziről a színpadot. Ettől függetlenül az I. felvonásban a kompániához még csupán egyszer közel merészkedő Miskint játszó Kiss Gergely Máté már itt, az „elején” remekel. Arcának rezzenéstelen, érzelemmentessége valóban némi bárgyúságot kölcsönöz a hercegnek, s katatón beszédmódja is jelzi: ez az ember valahol nagyon nem e világban él. Ekkor azonban még nem tudjuk, hogy mennyire nem. Ez a II. és III. – az I-től jócskán eltérő – felvonásban derül ki csak a számunkra.
Az I. felvonás némiképp realista jellegéből Sardar Tagirovsky képes a II. és III. felvonásból olyasfajta szürreális képet alkotni, amely egyfelől az ő, nem titkoltan a regénytől eltérő idióta-felfogásával s ennek filmszerű működtetésével lesz összefüggésben. A II. felvonástól kezdve ugyanis, amely Miskin saját betegségének érzelemmentes felvázolásával, Schneider professzor (szintén Janka Barnabás) kórképet megerősítő „beköszönésével” kezdődik s a Jepancsin-családhoz való „bekopogtatással” folytatódik, a rendező végig Miskin „fejében tartja” a szereplőit – s ezáltal a nézőket is. Koncepciójában a Nasztaszja Filippovna halála után a Svájcba visszakerülő, a gyógykezelésre újra rászoruló, igen rossz állapotban lévő herceg pillanatnyi emlékezetfoszlányait, a szülőhazájában vele történtek villanásszerű fel-felsejlését látjuk magunk előtt, úgy, ahogyan az az ő tapasztalata szerint akkor és ott lezajlott. A rendezéstől ezért sem várhatjuk a lineáris történetvezetést, hisz még egy egészséges ember sem a történések tényleges sorrendjében szokott a vele megesett dolgokra visszaemlékezni. Pláne nem egy „idióta”, akinek nem csak vagy nem feltétlenül emlékei vannak, hanem körülötte mindenki másból hiányzó olyasfajta megérzései is, amelyekre most ilyen formában gondol vissza. Megérzései például nem csak Nasztaszja Filippovna veszélyes, ugyanakkor hatalmat jelentő szépségével kapcsolatban, hanem a Jepancsina-lányok jellemét illetően is vannak. Az elvileg rokon családhoz való bekopogtatás – hisz a tábornokné, Lizaveta Prokofjevna szintén a Miskinek nemzettségéhez tartozik – utáni megérzések láttatásában egyként remekel a Jepancsin tábornok együgyűségét kiválóan elénk táró Csikos Sándor és az ekkorra lánnyá „átvedlett”, az I. felvonásban még a fiúkat: Kolját, Pavlovicsot és Ippolitot játszó színművészek: Edelényi Vivien mint Alekszandra Jepancsina, Mészáros Ibolya mint Adelaida és Horváth Julianna mint Aglaja. Helyenként Vékony Anna Lizaveta Prokofjevnája is nagyon találó, az ő karaktere azért is nagyon érdekes, mert a regényben elénk tárt molett tábornoknét itt az egyik legtörékenyebb testalkatú színművésznőre bízták.
Miskin tehát ebben a közegben érzi meg a Jepancsin-lányok majdnem Nasztaszja-szerű szépségének erejét, amely szépségben épp az a fontos, hogy csak „majdnem” olyan, itt érzi meg Adelaida mérhetetlen fájdalmát, aki arc- és tájképfestőként képtelen egyetlen képet is befejezni (Mészáros Ibolya remekel ebben a jelenetrészben), s itt érzi meg Aglaja rá irányuló veszélyességét és kapja el végleg egy lírai jelenetben a férjének elvesztésétől tartó, lányai karjába bele-belezuhanó Lizaveta Prokofjevnát. De ekkor szembesülünk az egyik legfontosabb, az ő „idióta” érzelmeire is leginkább hatást gyakorló megérzésével: azzal, hogy látja maga előtt, lehet, hogy Rogozsin elveszi Nasztaszja Filippovnát, de egy hét múlva biztosan meg is öli.
