Az új társulati tagokat bemutató sorozatunk harmadik részeként ezúttal Ágoston Péterrel beszélgetett Márton Imola a tanulóévekről, a pályakezdés nehézségeiről, a társulathoz tartozás fontosságáról és a Régimódi történetben játszott szerepéről.
Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színész akarsz lenni?
A szüleim zenész-pedagógusok, és gyerekkoromban folyamatosan zenéltek az egri Gárdonyi Géza Színház előadásaiban. Így természetesen én is nagyon sok időt töltöttem ott. Gyakorlatilag ott nőttem fel. Aztán tizenkét évesen beválogattak Béres Attila első vizsgarendezésébe, a Valahol Európában című előadásba. Akkor döntöttem el, hogy engem ez érdekel, és ezt akarom csinálni. A Valahol Európában után is folyamatosan hívtak játszani – hat éven keresztül évadonként két-három bemutatóm volt Egerben. Majd 2008-ban felvételiztem a budapesti Színművészeti Egyetemre.
Magabiztosan indultál neki?
Fejjel a falnak, hála istennek. Mindent erre tettem fel. Veszélyes döntés volt. A szüleim, a tanáraim nagyon féltek attól, hogy mi lesz velem. De nekem ez volt a legfontosabb, és tudtam, hogy csak akkor fog sikerülni, ha mindent alávetek ennek. És sikerült.
Milyen élményként maradt meg benned a felvételi?
Épp a felvételi előtti hónapokban dolgoztam Máté Gáborral A konyha című előadásban, Egerben, amit azért tartok fontosnak, mert – pont ekkor – óriásit gazdagodhatott a színházról és a színészetről való gondolkodásom és elképzelésem. Munkamódszer és ízlés terén is rengeteget kaptam Gábortól. Utólag külön örülök, hogy mindez egy próbafolyamat által történt meg velem, nem pedig külön felkészítésnek köszönhetően. Talán jó érzékszerveim vannak, de mondhatjuk azt is, hogy mázlim volt. A felvételi előtt úgy zajlott egy napom, hogy reggel nyolctól tízig a színházban gyakoroltam a felvételi anyagomat, tíztől délután kettőig és este hattól tízig A konyhát próbáltam, a próbák közötti szünetben pedig megpróbáltam bepótolni az iskolai anyagokat. Amikor este végeztünk a próbával, hazamentem, és még éjszaka is foglalkoztam valamennyit a felvételi anyaggal.
Az első rosta nagyon ijesztő volt, de gondoltam, a bátraké a szerencse. És túljutottam. A második rosta még ijesztőbb volt. Ott ültek a Kossuth-díjas színészek, és nekem „színészkednem” kellett nekik. Valahogy mégis sikerült eldobni az agyam, és ez meghozta az eredményét. Ezen a rostán is túljutottam. A harmadik rosta egy egyhetes bentlakásos folyamat volt. Ennek az a célja, hogy hét napig úgy éljünk, mintha oda járnánk: reggel kilenctől mozgásóra, fél tizenkettőtől egyéni beszédtechnika- és énekórák, korrepetíciók, egyéni próbák, majd háromtól színészmesterség. Este, körülbelül héttől éjfélig, vagy akár éjjel egyig-kettőig próba. Így is nézett ki a színész szak első három éve annyi különbséggel, hogy a hétfő elméleti nap és a szombat is munkanap volt. Aztán negyed- és ötödéven következett a gyakorlat. Én negyedéven a Vígszínházban, nyáron a Szegedi Szabadtérin, majd ötödéven a Bárka Színházban és a Kolibriben gyakorlatoztam.
Kiktől tanultál a legtöbbet az egyetemen?
Az az izgalmas ezen az egyetemen, hogy olyannak kell lennünk, mint a fürdőszobaszőnyeg. Mindent magunkba kell szívni. Folyamatosan gyűjteni kell az infókat, az érzeteket, és ez a sokminden majd később szelektálódik. Nagyon sok emberrel dolgoztam az egyetemi évek alatt, és mindenki különböző formában hatott rám – Novák Eszter és Selmeczi György osztályfőnökeimtől kezdve, Lukáts Andoron és Máté Gáboron át Bagó Gizelláig és Termes Ritáig. Az a nagyon sajátos egyveleg, ami a három év alatt rám zúdult, bennem van, s ma abból is dolgozom.
A tanáraid sokszínűségének köszönhetően többféle színházi nyelvvel is megismerkedhettél. Az egyetemi évek alatt kialakult benned ezek alapján valamilyen elképzelés, hogy milyen típusú színházban szeretnél majd dolgozni?
Rengeteg színész van, annyira rengeteg, hogy nem bírja el az úgynevezett munkaerőpiac. Arról persze nem beszélve, hogy különböző minőségi és képzettségi szinteken, ami már a legtöbb helyen nem szempont. Így sajnos azt kell mondjam, hogy ma már nem igazán lehet egy pályakezdőnek elképzelése vagy elvárása önmagával szemben. Ettől függetlenül persze mindenkinek vannak vágyai. Az én vágyam az volt, hogy egy társulatnál kezdhessem el a pályámat és sokat játsszak. Ez Budapesten szinte már nem lehetséges, mert nagyon tele vannak a színházak, így körbenéztem vidéken is.
A Vígszínházban, a Kolibriben vagy a Bárkában nem volt lehetőséged leszerződni? Vagy nem is akartál?
A Vígszínházban maradhattam volna gyakorlatozni. Szerződésről nem esett szó, mert akkor még negyedéves voltam. Ott most egy nagyszerű társulat van alakulóban. Azt lehet látni, hogy megújul az a közeg. Én viszont azt gondoltam, hogy akkora az a társulat, hogy ha maradok, nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy komolyabb feladatokat kaphassak. Én meg abban hiszek, hogy ha egy pályakezdő nem kap feladatokat, akkor nem lesz belőle színész. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább váltok. A Bárkán már volt szó erről, de nem mellettem döntöttek, a Kolibriben pedig mondhatjuk, hogy vendég voltam.
Kikkel dolgoztál a Vígszínházban?
Először Puskás Zoltánnal, ő a Csongor és Tündét rendezte. Az egy izgalmas és eredményes munka volt. Aztán Gothár Péterrel dolgoztam a Makrancos Katában, aztán jött A lovakat lelövik, ugye? Eszenyi Enikővel. Az utóbbiban szinte az egész társulat részt vett. Őszintén szólva, egy kisebb közegre vágytam, kisebb társulatra.
A Bárkában hogy érezted magad?
Nagyon jól! Nagyszerű színészekkel dolgozhattam együtt, és nagyon sokat kaptam tőlük. Először Forgács Péter rendezését, a Vasárnap 16:48 című előadást próbáltam. A próbafolyamat alatt minden reggel hamarabb felkeltem, minthogy a vekker csörgött volna. Minden nap jó kedvvel mentem be próbálni. Ezt az előadást azóta is játszom. Aztán a Fahrenheit 451 következett, majd az Anna Karenina.
És hogy kerültél kapcsolatba a Kolibrivel?
A Vidovszky György által rendezett Delete című előadásban volt szerencsém dolgozni. Gyuri keresett meg, ő hívott. Számomra üdítő volt megismerni ezt a környezetet. Egy olyan csapatot láttam, amely olyan korombeli fiatalokból áll, akik szeretnek gondolkodni. Nagyszerű volt! Nagyon jól éreztem magam közöttük.
Miért épp a Csokonai Színház? Hogy érzed magad Debrecenben?
Most még nagyon nehéz, mert egy teljesen más életmódot kell elkezdenem. Ezelőtt csak kétszer voltam Debrecenben, akkor is átutazóban. Egyik alkalommal leszálltam a vonatról, és eltöltöttem itt körülbelül négy órát. Kíváncsi voltam, hogy milyen ez a város, mert nagyon sokat hallottam, olvastam róla.
Hogy kerültem én Debrecenbe? Manapság egy frissen végzett színésznek nagyon nehéz elhelyezkedni. A színészeknek nincsenek állásinterjúik. Az viszont egyáltalán nem divat, hogy a színházigazgatók vizsgaelőadásokat nézzenek. Hogy miért, azt ne kérdezd, nem tudok rájönni én se. Az egyetem pedig nem azt tanítja, hogy hogyan kell elhelyezkedni, nem is az a dolga. Persze ha ez így megy, lassan ez is egy külön tantárgy lehet majd. Nekem is nagyon sok időbe telt, amíg rászántam magam, hogy színházigazgatóknak telefonálgassak. De végül többüket elhívtam vizsgaelőadásaimra, Ráckevei Annát is. Sokan nem jöttek el, de Annának ez valószínűleg fontos volt. Így hát eljött, és úgy ítélte meg, hogy beleférek a társulatba. Én pedig örömmel jöttem.
A Régimódi történet volt az első előadásod Debrecenben. Kihívás volt számodra a Kálmánka-figura?
Még régebben egyszer elkezdtem olvasni a regényt, de nem jutottam el a feléig sem, mert nagyon kicsi voltam hozzá. Amikor először meghallottam, hogy Régimódi történet lesz, az volt az első gondolatom, hogy én ezt a regényt nem szerettem tizenegynéhány évesen. De most újraolvastam, és teljesen más kedvvel fogtam neki a próbafolyamatnak. Nagyon örültem annak, hogy egy debreceni történeten dolgozunk. Arra gondoltam, talán így a várost is jobban megismerem. A Régimódi történet annak ellenére, hogy a cselekménye poros, ma is játszódhatna. Azt érzem, hogy Magyarországon az emberek habitusa, hozzáállása és önzősége nem változott lényegesen az 1800-as évekhez képest. Ez önmagában elgondolkodtató, és színészi szempontból izgalmas feladat. Más szempontból pedig nagy kihívás egy kort úgy megidézni, hogy a mai társadalomnak szóljon, ne érezze úgy a néző, mintha múzeumban lenne, mert az nem színház.
Kálmánka nagyon mai figura az én szememben. Van egy fiú, akinek fogalma sincs, hogy mit akar az élettől. Ha kimegyünk az utcára, a szembejövők közül öt fiatalból négy ilyen. A másik fontos sajátossága, hogy nem tud bánni a pénzzel. Fogalma sincs arról, hogy mi a pénz és mi a vagyon. Ez ugyanúgy jellemző a generációmra. A harmadik lényeges vonása pedig az, hogy el akar innen tűnni – Bécsbe, Párizsba. Egy olyan álomvilágban szeretne élni, amit ebben az országban nem találhat meg. És akármennyire is szomorú ezt kimondani, ma is ez van. A figura felépítésében számomra ezek voltak a mérvadó gondolatok, ezekből táplálkoztam.
Jól érzed magad ebben a figurában?
Egyre jobban. Egyre több olyan pillanat van az előadásban, amikor azt érzem, hogy valami megmozdul bennem. Ritkán adatik meg, hogy az ember egy előadásban, korlátokon belül ugyan, de elszabaduljon. Ezt még ebben az előadásban nem éreztem. De azt gondolom, hogy még keveset játszottuk ahhoz, hogy ez megtörténhessen.
Jelenleg a Novemberi éj című előadásban is láthatnak a nézők. Milyen volt a találkozásod ezzel a darabbal?
Eddig nem ismertem Wyspiański nevét, darabjait. A nyáron Zsótér mesélt nekem a Novemberi éjről, ő már rendezte. De még akkor is zavaros volt számomra. Aztán kezembe került a példány. És rá kellett jönnöm, hogy ez egy nagyszerű történet. Ebben a darabban is az érdekelt, hogy mitől ilyen aktuális a témája, hogy mit tud mondani egy mai, Magyarországon élő nézőnek. És rengeteget tud mondani.
Annak ellenére, hogy egy Wyspiański-darab színrevitelével szerintem nem lehet négy hét alatt elkészülni, ki lehet hozni belőle olyat, amitől a néző azt érzi az előadás után, hogy köze van hozzá. Nem tudom megítélni, hogy sikerül-e ez nekünk.
Milyen előadásokban játszol még ebben az évadban?
Az Antigoné lesz a következő. Az évad hátralévő részéről egyelőre ennyit tudok. Én azzal a céllal jöttem ide, hogy minél többet dolgozhassak. Remélem, hogy ez így is lesz.
(lejegyezte: Márton Imola)
