Lázár Ervin történetei már többször megtalálták Oláh-Horváth Sárit. Két novellával az egyetemi évei alatt foglalkozott, dedikált példányt őriz A kisfiú meg az oroszlánokból, melyből most a Csokonai Színházban állít színpadra előadást.
− Említetted, hogy neked saját dedikált példányod van A kisfiú meg az oroszlánokból. Mesélnél erről bővebben?
− Én két szálon is kötődöm Lázár Ervinhez. Az egyik a meséitől teljesen független. Nagypapám tanította Lázár Ervint, ebből adódott, hogy nagyapám, nagymamám, Lázár Ervin és a felesége közelebbi ismeretségbe kerültek. Nagybátyám költő volt, és nagyon sokszor találkozott Lázár Ervinnel. Amikor Lázár Ervin meghalt, a felesége nagybátyámnak ajándékozta az író rotringját, kvázi mintegy örökséget. Ez állt rajta: Lázár Ervin pennája. Így küldte Vathy Zsuzsa a nagybátyámnak. Amikor már konkrétan tudtam, hogy A kisfiú meg az oroszlánokat kell megcsinálnom, utánanéztem, hogy megvan-e otthon a könyv. Amikor kinyitottam, láttam, hogy alá van írva, Lázár Ervin dedikálta nekem. Valószínűleg nagybátyám dedikáltatta, mindig mondta is, hogy ebből a gyerekből művész lesz.
A másik a történeteihez kapcsolódik. Az egyetemen volt egy feladat, találtam két Lázár Ervin-novellát, a Lenttipentti Kauszko és Passzerputh Limadogont, valamint A kislány, aki mindenkit szeretettet, és azokat összegyúrtam. A Lenttipenttiben például két figura bekopog az íróhoz, hogy 30 éve félre vannak téve, és most írja őket meg.
− A nyári előkészületek során merült fel, hogy saját adaptációt kellene készíteni. Mi volt ennek az alapja?
− Amiből elkezdtük kibontani ezt az egészet, az az, hogy van egy kisfiú, aki amellett, hogy éli a kis életét, amiből viszonylag keveset látunk, hazamegy, és szívesebben tölti az idejét oroszlánok társaságában. Ez a kisfiú világa, egy általa kialakított fantáziavilág, amiben otthonosan mozog, amiben talán nem fél, amit szeret. Hosszas folyamat volt, mire kialakult az, hogy honnan lehet megfogni, hol van a tétje a történetnek. A kisfiú meg az oroszlánokban nincs ott az anya. Van egy kisfiú, megismerjük az apját is, de nincs ott az anya. Arra jutottunk, hogy legyen ez a hiány, az anya hiánya a mi apropónk. Ez a kisfiú valószínűleg elveszítette az anyukáját, nem olyan régen, és azért építette fel ezt a fantáziavilágot, egyrészt hogy elmeneküljön a probléma elől, másrészt, hogy végig tudja játszani magában ezt a folyamatot. Az apukájának nyilván ugyanaz és ugyanakkora a vesztesége, ő viszont a munkájába, ha úgy tetszik, a valóságba menekül. A történet lényege az, hogy észrevegyék, hogy csak együtt tudnak továbbmenni. Szokták mondani, hogy ameddig emlékszel valamire, addig él. És igazából erről van szó, hogy ez az emlék közös legyen.
− Ismét Szirtes Edina Mókussal dolgozol az előadás zenei világán. Együtt formáltátok zenés mesejátékká A kisfiút.
− Mókussal 3-4 éve dolgozunk együtt zenei területen. Volt A kisfiú előtt egy meseötlete, azt én írtam meg neki, ez még sajnos a fiókban van. Mókussal nagyon jó és könnyű dolgozni, hasonló a világunk, a személyiségünk. A próbafolyamat alatt születtek dalok, ezeket a színészek fogják elénekelni, ezáltal is még egy kis színt adunk az egész előadásnak. Ki más énekelne, mint a mesevilágban létezők? A zene, a dal az, ami által az apa betekintést nyer ebbe a világba, hiszen aki dalra fakad, annak nyitott a lelke egy csodákkal teli világra.
− Kiket vártok az előadásra? Kikhez szól ez az előadás?
− Mindenkit és mindenkinek. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy mesejáték, felnőttek számára is.
(Az interjút készítette: Adorján Beáta)
