Simkó Beatrix, a készülő Közel-távol című táncprodukció rendező-koreográfusa válaszolt kérdéseinkre.
Ha meg kéne fogalmaznod, hogy miről szól az előadás, mire utal a Közel-távol cím, akkor mit mondanál?
– Az előadás a közösség és az egyén között megvalósuló mechanizmusokat mutatja be különböző élethelyzetekben, etűd-szerűen. Egy adott csoporton belüli dinamikák, döntéshelyzetek és mikrotörténetek jelennek meg, első sorban a mozgás és a tánc eszközével, szöveggel kiegészülve. A cím a látószögünk relativitására, az egyéni helyzetünk és társas kapcsolataink relatív viszonyára utal.
– Honnan jött a téma, mi inspirálta az előadást?
– Életünk nagy részét közösségekben töltjük, mindennapi élmény, hogy döntéseink folyton meghatározzák vagy akár újrarendezik egyéni viszonyainkat embertársainkkal, kollégáinkkal vagy közvetlen családtagjainkkal. Ezen az evidencián túl,- a hétköznapiság és az azokban rejlő részletek felnagyítása és átrendezése érdekelt. Ha közelebbről vizsgálunk egy-egy döntéshelyzetet, vagy társas viszonyrendszert, vajon azok mennyire képesek globális érvényű mintákat kirajzolni?
– Az előadás alapvetően a kortárs tánc műfajára épít – sokan megijednek a “kortárs” szótól, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy meg kell értenünk mire gondolt az alkotó, és ennek csak egy “jó megoldása” van. Mit gondolsz, hogyan lehet ezt feloldani, ha valaki életében először lát majd kortárs táncot? Hogyan érdemes beülnie az előadásra? Kell-e például lineáris történetet keresni az előadásban vagy inkább pillanatnyi érzéseket, jeleneteket tapasztalhatunk-láthatunk majd?
– Ez a szó idegenséggel töltődött fel az előadóművészetben. Talán a szabadság, hogy előírás nélkül értelmezhetünk valamit, bizonytalanságot kelt, pedig pont az a legfontosabb, hogy merjünk gyermeki nyitottsággal beülni egy kortárs (tánc)előadásra. Így olyan váratlan és szokatlan élményekben lehet részünk, amit nem feltétlenül tudunk máshoz hasonlítani, mert nem kell hozzá semmilyen előkép. Számomra ez a kortárs művészet lényege. Minden alkalommal valami újat fedezhetek fel benne megtartva eközben a kíváncsiságomat, akkor is ha a saját logikám szerint elsőre nem tudom egyértelműen műfajilag besorolni, vagy egy már megszokott élményhez kötni azt, amit a színpadon látok.
– A Közel-távolt megelőzően már több saját alkotásod is született (a Vígszínház Házi Színpadán #Orfeusz#Eurüdiké és a Trafóban a Long time no see!), melyekben közös, hogy több műfaj találkozásából születtek (ún. interdiszciplináris, több műfajt ötvöző előadások). Miért tartod fontosnak a műfajok ötvözését és a Közel-távolban hogyan valósul meg ez a műfaji találkozás?
– Minden alkotói folyamat más és más. Az összművészeti gondolkodás, fiatal korom óta jelen volt az életemben azokban a közösségekben, ahol tanultam. Nálam a téma határozza meg, hogy az eredmény milyen csatornán tud megjelenni. Színházi munkáimban így változó, hogy díszlettel, videóval, vagy akár egy teljesen üres térrel dolgozom. Ezt előre általában nem tudom, hanem mindig a folyamat során alakul és formálódik az alkotótársakkal. A Közel-távol esetében viszont már a kezdetekkor tudtam, hogy szeretnék ebben a témában szöveggel is dolgozni, és egy berendezett látványt képzelek el hozzá, így Tóth Rékával (író-dramaturg) és Dömölky Dániellel (látványtervező) már a folyamat elején a koncepció megalkotásakor elkezdtünk ezeken együtt gondolkodni.
– Az előadás eredeti koncepcióra épít, azaz nem egy már megírt történetet/ művet dolgoztok fel, hanem ti is “írtátok” a darabot. Hogyan indul, majd hogyan zajlik ilyenkor az alkotói folyamat, különösen egy kortárs tánc esetében, ahol nincs hagyományos értelemben vett szövegkönyv?
– A korábbi munkáimhoz képest a Közel-távol tervezési folyamata egyértelműen színházi megközelítésű volt. A témáról sokat beszélgettünk, olvastunk műveket, majd tematizáltuk a különböző altémákat, amelyeket meg akartunk jeleníteni. A próbafolyamat kezdetekor így már minden jelenet szerkezetével és dramaturgiai ívével készen álltunk, ami nekem részben új helyzet volt. Korábbi munkáimban – amikor adott esetben akár több idő volt a kutatásra és hosszabb próbaidőszak állt rendelkezésre – sokszor a folyamatból adódtak és alakultak ki jelenetek anélkül, hogy azokat előre elhatározott sorrend szerint építettük volna.
– A csapat kifejezetten erre az előadásra állt össze, azaz nem egy állandó társulat tagjai dolgoznak együtt. Hogyan lehet ilyenkor megteremteni a közösséget és szerinted miben más ez leginkább, mint egy társulati működés?
– Az ismerkedés folyamata ilyenkor hosszabb, mint egy állandó társulatnál, ahol már ismerik egymást az előadók és alkotók, hiszen rendszeresen, napi szinten együtt dolgoznak. A projekt alapú munkában a közös értés és a határok a folyamat közben alakulnak ki válnak egymás számára világossá. A Közel-távol alkotó ás előadó csapata nagyrészt először találkozott ebben a produkcióban, viszont a színpadról és a kortárs előadóművészeti szcénából hallottunk már így-úgy egymásról.
Őszintén mondhatom, hogy ez egy nagyon jó együttállás, első perctől fogva értettük egymást és dinamikában is hasonlóak vagyunk – nem törvényszerű, hogy mindig ilyen jól alakul az első találkozás.
kiemelt kép: Dömölky Dániel fotója
