A felkérés után, nevezetesen, hogy írjon egy drámát a színészóriás, Mensáros László 1956-os szerepéről, a debreceni eseményekről, komoly kutatómunkába kezdett Falusi Márton. Az írót Csikos Sándor rendező kereste meg az ötlettel, s a nyáron elkészült a Szélfútta levél. Az előadás premierje október 14-én, díszelőadása október 23-án lesz a Csokonai Színház nagyszínpadán.
− A műfaji meghatározás szerint a Szélfútta levél Mensáros László naplója és emlékezései alapján megírt lírai dokumentumjáték. A valós, megtörtént események mennyire tartották kordában az írói fantáziát?
− A múltkor taxival jöttem, hogy ideérjek próbára, és a taxis megkérdezte, mi járatban vagyok itt. Elmondtam, és a dokumentumdrámára adott első reakciója az volt, hogy bizonyára unalmas lesz, őt miért is érdekelné. Aztán megbeszéltem vele, hogy a Szélfútta nem egy dokumentumfilm a színpadon, nem a történelmi lecke felmondása, hanem egy dráma, amely valóságos elemekre, tényekre épül. Az elidegenítő hatások persze többszörös áttétellel felismerhetők. Egyrészt senki ne gondolja, hogy minden töviről hegyire így meg úgy történt, Tolnay Klári, Mensáros László és Darvas Iván pontosan ekként viselkedtek azokban a helyzetekben, amelyeket színpadra állítunk. Ez egy fikció, miközben az alaphelyzet természetesen valóságos. Olyat semmiképpen nem szándékoztunk a szereplők szájába adni, sem én, sem a rendező, amit nyilvánvalóan nem mondhatott volna Darvas Iván vagy Mensáros László, mert a jellemüktől vagy a karakterüktől elütne. Magától értetődően a fikció formálta a történetet, mert nem tudjuk pontosan, hogy ezek a helyzetek egyáltalán lejátszódtak-e, de gyanítjuk, hogy hasonlóképpen játszódhattak le. Mensáros naplóit olvasva, melyek eléggé terjedelmesek és lélektanilag árnyaltak, nem rajzolódik ki egy tiszta, tárgyilagos kép arról, hogy mikor mi történt, így mégiscsak kitalált drámai szereplőkkel és személyes visszaemlékezések alapján dolgozik ez a színpadi mű is.
− Formált a forradalomról kialakult képeden az, hogy megismerted mélyebben a debreceni eseményeket?
− Ez a másik szála ennek a feladatnak, hiszen 1956-ot is színre kellett vinni valamiképpen. Egy konferencián nemrégiben tartott előadásomba is beleszőttem, hogy 1956-ról, az előzményeiről és a megtorlásról nagyon sok megrázó vers tanúskodik, akár például a börtönköltészet remekei, nagyon sok elbeszélés, novella idézi föl, de hiányzik az egységes nagyelbeszélés, amely egy regény vagy egy dráma formáját öltené. Gyakran hozzuk szóba ’56-ot, a kulturális emlékezet, a közösségi emlékezet egyik legfontosabb pontja, sőt a Kádár-rendszerben az ellenállás, az ellenzéki magatartás azzal a nehézséggel birkózott, hogyan beszéljenek az írók 1956-ról úgy, hogy nem beszélnek 1956-ról. Nem lehetett kimondani, legfeljebb körül írni azt, hogy forradalom vagy népfelkelés történt, a diktatúra politikai rendszere a történtek meghamisításával legitimálta magát. Ám alapvetően a hosszú rendszerváltás sem tisztította meg a közösség történelmi tudatát. Nemcsak 1956-ra igaz, hogy az áltudományos mítoszok vonzóbbak az igazolható tényeknél. De vajon mindig megkülönböztethető-e a konfabuláció és a pártatlan visszatekintés? Hiszen az objektív eseménysorok nem eshetnek egybe teljes mértékben a közösségi emlékezettel. Emiatt viszont a mai napig nincs olyan egységes elbeszélés erről az eseményről, amely beépülhetne a történelemkönyvekbe vagy mondjuk a mi gondolkodásunkba. Nemzedéki tapasztalatom, hogy a forradalom inkább a kötelező ünnepségeket jelenti, mintsem a velünk és bennünk élő, elevenen folytatódó történelmet.
− A közös emlékezetnek nagy hiátusai vannak?
− Úgy szoktunk beszélni 56-ról, s a történészek is hajlamosak elfogadni ezt, mint a magyar nemzet közös ihletéről. A nemzet végre öntudatra ébredt, együtt gondolkodtak, együtt éreztek az emberek. Ugyanakkor ma már nem gondoljuk mindnyájan ugyanazt 1956-ról. Ahány emlékező, annyiféle ötvenhat. Megvan ez a kettőssége: akkor összekovácsolta a magyarságot, később viszont – és ezen a rendszerváltás sem tudott igazán változtatni – mégsem alakult ki egy egységes elbeszélés róla. Ezzel is kellett valamit kezdenie a drámának. Másodlagos szándékom szerint a néző azon is el fog tűnődni, milyen az ő ötvenhatja, illetve 1956 valóban egy közösségépítő s az összetartozást elősegítő esemény lehet-e 2016-ban.
− Milyen dokumentumokból, forrásanyagokból dolgoztál?
− Elsősorban Mensáros László naplófeljegyzéseiből. Többféle naplót is vezetett: egyrészt Péter fiához írt „intelmeit”, egy külön kis könyvet, amely önmagában is kerek egész, szépirodalmilag is jelentős teljesítmény. Mensáros rendkívül jó stílusban fogalmazott. Másrészt kihagyásosan, de később is írt naplófeljegyzéseket, amelynek összegyűjtött változata megjelent a Kairosz Kiadónál. Ebből dolgozhattam, illetve abból a rengeteg interjúból, amelyeket Ablonczy László készített Mensárossal. Ablonczy rendhagyó monográfiájában, a Szélfútta levélben Mensáros emléktöredékei és a vele készített interjúk, róla szóló kritikák sorjáznak. Ez is nagyon sokat segített a színmű írásakor, összeállításakor. Ezen kívül persze a periratok is kutathatók.
− Milyen Mensáros-kép rajzolódott ki benned ezek olvasásakor?
− Ez mindenképp egy stilizált Mensáros-kép, ahogy említettem. De már az élettörténet maga erős irodalmi alapanyag, mert valóban drámai íve rajzolódik ki Mensáros életének. Mondhatni, drámai figuraként élte meg a saját életét. Osztályidegensége, édesanyja internálása, többszöri börtönbe kerülése, a saját vallásos hitének és magyarságának megtalálása végigvezet bennünket a közelmúlt történelmén, a Rákosi- és a Kádár-rendszeren, egészen a rendszerváltásig. Ez egy olyan ív, amely egyúttal Mensáros személyiségfejlődését is megrajzolja.
− Darvas Ivánnal találkozik a börtönben, Tolnay pedig a börtönszínház szövegeit szállítja nekik. Kellett-e „megágyaznod” a drámában zajló történéseknek? Azért is kérdezem ezt, mert talán közismertebbekDarvas Iván és Tolnay történetei.
− Probléma volt az írás közben, hogy a darab nem Darvas Ivánról és Tolnay Kláriról szól. Ha elkezdtem volna komolyan vizsgálni és beépíteni a drámába az ő ’56-os szerepvállalásukat vagy magatartásukat, akkor az nagyon elvitte volna a dráma fősodrát mellékágak felé. Darvas és Tolnay története ugyanakkor jobban ismert, vagyis a nézők is könnyebben bevonhatók, ha azokra is utalunk.
− Első alkalommal írtál drámát? A debreceni felkérés egy belépő a drámaírás világába?
− Eddig verseket és esszéket írtam, hat könyvem jelent meg, a legutóbbi, egy esszékötet, Műtücsök opál mezőkön címmel idén látott napvilágot. Tavaly pedig egy ötrészes hangjátékot írtam, A buszmegállót, amelyet most sugárzott a Magyar Katolikus Rádió. Tulajdonképpen ez a mostani volt az első drámai felkérés, csábító kihívásként éltem meg, a drámaírás egyre erősebben vonz. Izgatottan várom a bemutatót.
(az interjút készítette: Vajland Judit)