(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2016. 03. 21. Gyürky Katalin
„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” – mind nézőként, mind pedig kritikusként ez az Arany János-verssor jutott eszembe Kiss Gergely Máténak A jegesmedve című, a tragikusan fiatalon, mindössze harminc évesen elhunyt színésztársa és barátja, Nagy László Zsolt emlékére létrehozott előadása kapcsán. Mert nehéz megszólalni, nehéz bármit is íni olyan ötven perc után, amely épp az elmondhatatlant, az elvileg megtörténhetetlent, a tökéletesen érthetetlent: egy tehetséges, ereje teljében lévő fiatalember mai napig feldolgozhatatlan elvesztését, halálát próbálja szavakba, gesztusokba, mozdulatokba önteni, átadni velük a fájdalmat, a most már örök hiány állapotának mindennapos megélését.
Kiss Gergely Máté ezzel az elmondhatatlan jelleggel szintén tökéletesen tisztában van. Ezért az előadását több vonatkozásban is elemeli a konkrét, a közös darabjuk szegedi bemutatóján történt tragédiától: így lesz a F.A.L. című darabjuk Lacikájából Bandika, a színészbarát Laciból Bandi, s így fog az előadás sokkal inkább a szörnyű halálesethez vezető út, az ő közös útjuk elbeszélésévé válni. A tűzön-vízen át való barátságuk elbeszélésévé, ahol a barátságot konkrét síkon a közös albérletük kávéfőzője okozta tüze, és a víz nélküli teaivás rituáléja önmagában felbonthatatlanná kovácsolja, átvitt értelemben pedig még tovább erősíti az az út, a színésszé válásnak az a rögös útja, a színésszé válás vágyának az a soha fel nem adása, amely évekre meghatározta együttlétüket. Az az Artaud-nak és Grotowskinak való virtuális megfelelési kényszer, az az örökös, szimbolikus értelmű „futás”, amely le, egészen a „hónaaljszagú pince legmélyére” vezetett, ahová, ha valaki színész akar lenni, bizony le kell menni. Na meg az a menetelés az elismerésért, a szeretetért, a befogadásért, amelynek egyfajta „végállomása” a jegesmedve eljátszása, amikor a nagy, messziről, Szentpétervárról jött rendező darabjában „Bandika” egyszerűen csak bevonult meg kivonult mint jegesmedve, s mindenkinek elállt a szava tőle. Mert őrá figyelni kellett.
S ezzel az őrá figyelni kellett-gesztussal Kiss Gergely Máté barátja iránti töretlen, mai napig tartó alázata is ott van a darabban: rengeteg vonatkozásban érzékelteti velünk, hogy Bandika mennyivel jobb volt nála. S ezért csodálta. Nem irigyelte, hanem felnézett rá. A másik tehetségének maximális elismerése is része tehát annak a memento morinak, azaz a halottra, a halálra, az elmúlásra való emlékezésnek, amelyben Kiss Gergely Máté valóban nem tehet mást, minthogy a barátságuk mélységét együtt megélt élethelyzeteiken keresztül elénk tárja. Mert csak így juthat el a már nem elemelt, nem a színpadi térbe szánt valóság kimondásához. Annak a bizonyos szegedi pillanatnak az érzékeltetéséhez, amikor ez a barátság, ez a szövetség fizikai értelemben egy életre megszakadt. Amikor a „Hívjanak mentőt!” mondattal elindul a fizikai kapocs felbomlása: Bandikából vagy Lacikából itt már „mindössze” Nagy László Zsolt és a szívmegállás ténye marad, ami ráadásul egy keserves, már az örök barátság lelki, éteri szintű működését beharangozó kötelességgel tetéződik: Ica néninek, a barát édesanyjának felhívásával, a „nagyon nagy baj van” mondat telefonba sírásával, azaz annak a telefonhívásnak a lebonyolításával, amit „egy anya soha nem kaphat meg.” És mégis, de megkap.
A tragédia bekövezte után Kiss Gergely Máté egy blog elindításával már adózott a barátja emlékének, memento moriját ezzel a gesztussal már megkezdte: „ha most rákeresek Lacira az interneten másfél évvel azután, hogy igazi Angyallá változott, csak a haláláról szóló híreket találom…és érzem, sőt tudom, hogy ez nem maradhat így… ezért: ez egy szellemi tér, amely igyekszik megidézni apró momentumokban egy gazdag földi életet… (…) ha egyet gondolsz, és együtt érzel velem, akkor kérlek téged: ha van valami, ami Lacival kapcsolatos: szöveg, fénykép, hanganyag vagy videó akkor bátran küldd el erre az e-mail címre( matyko2009@gmail.com), és én igyekszem közzétenni azt” – olvashatjuk a blogindítóban.
