A Samuel Beckett novellája alapján készülő Első szerelem című előadásunk premierje előtt a főszereplő Mészáros Tibor vetette papírra gondolatait.
Első olvasásra nehéz megérteni Beckett novellájának többrétegűségét. Rögtön szembetűnő volt, hogy ez egy nagyon jó szöveg, egy izgalmas és furcsa becketti figurával, aki a maga saját kis zárt világában él. Először azt gondoltam, hogy ő egy remete, aki önkéntes száműzetésbe vonul. Aztán, ahogy a próbák során olvasgattuk a szöveget és beszélgettünk róla, kiderült, hogy a legfontosabb ebben a történetben az, hogy ez a figura igenis ebben a világban él. Ugyanabban a normális, emberi gondoktól és szándékoktól vezérelt világban létezik, mint mi, csak épp egy sajátos gondolatrendszer szerint. Ő mást vár el az élettől, mint a többi ember – a lélek fölszabadulását keresi. Tudja jól, hogy ebben a világban neki nem föltétlenül van helye, és nem is akar senkit sem zavarni. Épp ezért nem eltaszítja magától az embereket, hanem ő zárkózik el tőlük.
De egyszer csak talál egy nőt, akivel úgy tudnak egymás mellett lenni, hogy közben egyikük sem terheli a másikat. Ő természetesen a szerelmet is a saját logikája szerint próbálja megélni. Folyamatosan kérdéseket tesz fel önmagának. Mi a szerelem? Hogyan tudok szeretni? Van-e egyáltalán értelme annak, hogy együtt vagyok egy másik emberrel, holott az a vágyam, hogy szabad legyek? Kísérletet tesz arra, hogy kibeszélje magából ezt az érzést, és így az életének egy olyan fiókjába tegye ezt a történetet, ahonnan az már nem zavarja, nem fárasztja, és nem „zsibbasztja” többé őt. De mivel a szerelem racionálisan mégsem megmagyarázható, hiába is próbálkozik.
Beckett novellája megélt és megélhető dolgokról beszél. Ugyanazt mondja el ez a figura, amire mindannyian vágyunk: olyan valaki mellett lenni, aki mellett nem veszítjük el a szabadságunkat, és megélhetjük a saját gondolatainkat. Ez a történet nem egy habókos figuráról szól, hanem az elfogadásról és az útkeresésről: az emberről. Arról, hogy igenis van értelme gondolkodni magunkról és másokról.
