Marica grófnő – kritika
(forrás: http://www.haon.hu), 2014. október 22.
Debrecen – A néző tágra nyitja a szemét és a fülét, s azt kérdezi magában: így is lehet operettet játszani?
Magyar muzsikusként eddig is büszke voltam arra a hihetetlenül gazdag termésre, melyet kiváló operettszerzőink – Kálmán, Lehár, Jacobi, Huszka és társaik – alkottak a múlt század folyamán. Büszkeségem azonban nem társult a műfaj iránti őszinte szeretettel, mert az általam korábban látott előadások – néhány kivételtől eltekintve – művészi minőség szempontjából nem voltak meggyőzőek. Mindig volt valami hiányérzetem. Időnként a rendezés ábrándított ki, máskor a prózisták nem tudtak megbirkózni az énekszólamokkal, vagy éppen fordítva, az énekesek nem boldogultak a szövegmondással. Időnként szegényes volt a színpadkép, vagy éppen a koreográfia ábrándított ki. Így hát maradtak számomra az újévi gálaműsorok, vagy a cédék és dévédék, mikor az igényes operettrészleteket kiváló operaénekesek előadásában mégiscsak élvezni tudtam.
Végre jó szívvel
A Marica grófnő mostani debreceni előadását végre jó szívvel ajánlhatom mindenkinek. Elsősorban azoknak, akik a műfaj tántoríthatatlan hívei, de azoknak is, akik eddig negatív előítéleteket tápláltak a szirupos, giccses operettvilág iránt.
A színlap a Maricát sztároperettként definiálja. Tagadhatatlan, – a Budapesti Operettszínházzal létrejött koprodukciónak köszönhetően – a műfaj jelenlegi legjobbjai, sztárjai (Fischl, Boncsér, Kerényi, Peller, Szendy) lépnek színpadra, és mellettük a debreceni színház oszlopai – Dánielfy Zsolt, Csikos Sándor, Oláh Zsuzsa, Garay-Nagy Tamás – kapnak nagyszerű lehetőséget. Együttműködésük azonban olyan harmonikus és kidolgozott, hogy én ezúttal inkább ensemble-operettként aposztrofálnám a darabot.
Nem tesz erőszakot
Már a nyitány első ütemeinél megragadó látvány fogadja a nézőt. KERO®, azaz Kerényi Miklós Gábor nem a divatkényszernek hódolva kelti életre az előjátékot. Gyönyörű, illúziót keltő látvány és mozgalmas életkép előlegzi meg a háromfelvonásos mesét. Látunk itt havas bérceket, vidéki kastélyt, székelykaput, villanyoszlopot, cigánylányt, játszadozó gyerekeket, kiscserkészt, bugyuta csendőrt, egyszóval mindent, ami egy letűnt, idealizált világ elengedhetetlen kelléke.
Az óraműpontossággal kidolgozott rendezés nem tesz erőszakot a darabon. Nem csinál halványlila „rendezői színházat”, ami fejtörésre kényszerítené a nagyérdeműt, még csak nem is aktualizálja a történetet. Ehelyett KERO a nehezebb utat választja, jó értelemben vett hagyományos előadást rendez, de azt könyörtelen profizmussal és művészi fantáziával. Itt a főszereplők illúziót keltenek megjelenésükkel, kitűnő hangi adottságaikkal, tánctudásukkal és színészi kvalitásaikkal. A díszlet és a jelmez pompás és praktikus, a koreográfia és a táncosok dinamikusak, mindenki ezerrel teszi a dolgát. A néző meg csak ül, tágra nyitja a szemét és a fülét, s azt kérdezi magában: így is lehet operettet játszani?
„Hozzáadott érték”
Az általam látott másodpremieren Geszthy Veronika volt a primadonna, partnere Tasziló gróf szerepében pedig Vadász Zsolt, míg a szubrett-táncoskomikus párost Szendy Szilvi és Peller Károly adták. Teljesítményük magával ragadott, ezért illetlennek érezném, ha apróbb beszéd- és énektechnikai kifogásaimmal traktálnám az olvasót. Kitűnő kvartettjükből számomra mégis Peller Károly szeretnivaló, csibészes figurája (István) nyújtotta a tökéletesség érzetét. Hihetetlen művészi és fizikai intenzitással hozta szerepét végig a jó ízlés keretei között maradva. Különös érdeme az előadásnak, hogy a debreceni „hozzáadott érték” nem csak a zenekar-énekkar-tánckar kiváló közreműködésére szorítkozik, hanem tökéletesen integrálja a Csokonai Színház kiváló művészeit is. Mértéktartó humor, irónia és őszinte játékkedv jellemzi a hazaiak karakteralakításait is.
A színpad szuverén urai
Nemrég, mikor a Vidnyánszky-éra véget ért, bizonyára jó néhány debreceni színházjáró megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy végre ismét jön majd a konzervatív, történetmesélő színjátszás időszaka. Talán nem vagyok egyedüli, aki a KERO-féle Marica grófnő és a Vidnyánszky-rendezések között mégis párhuzamosságot látok. Mindketten szuverén urai a színpadnak, totális színházat alkotnak, és a művészi fegyelem terén nem tesznek engedményeket. Kétségtelen, hogy Vidnyánszky Attila erősen asszociatív ábrázolásmódja és időfaktora talán néha fárasztotta az átlagos nézőt, de ő mégis mindig partnernek tekintette publikumát. A Kerényi-féle színház is mélyen etikus a néző és a darab irányába, és soha nem enged a minőségből. Az eltérő formanyelv ellenére a koncepció stabilitása és a kivitelezés profizmusa közös mindkettőjüknél.
Igazi élő
A zenei megvalósítás is dicséretes. Somogyi-Tóth Dániel lendületes dirigálása nyomán kiválóan játszanak a Kodály Filharmonikusok, a színházi énekkar pedig önmagát múlja felül. És ami a legfontosabb, igazi élő – bocsánat, live – produkciót élvezhetünk, ahol a főszereplők mikroport nélkül, saját hangjukon énekelnek. Ritkaság ez ebben a digitális, playbackes világban!
