Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok
A fesztivál egyik legérdekesebb előadása. Két ember munkája, melyben a szöveg, a vizuális művészet és a butoh-elemekből építkező mozdulatművészet forr eggyé. Együtt tárnak fel egy világot, egy örvényt, amelybe behatolunk. Az öreg Atya-Isten, aki a bőröndjéből kiszórt sóval emlékeztet a kiszáradt tengerek apokaliptikus víziójára és a verseket előadó, szintén megöregedett Félkegyelmű. Isten: a Lény, aki megteremtette a világot, a félkegyelműt, a termet, ahol ülünk, bennünket, Ő az, aki az apokalipszist is „teremti”, mert rajta kívül nincs sem kezdet, sem vég. A világ a szemünk láttára pusztul, képek szakadoznak fel, állatok teste dezintegrálódik, világokat magukba sűrítő műalkotások mállanak szét, az egyetlen reménykeltő elem, az életadó víz időnkénti megjelenése mellett. Eleinte csak cseppenként, aztán vékony sugárban, végül bőségesen ömlik, akár az özönvíz, a tengerekre emlékeztető kék színű tintával keveredve. Isten mozdulataiba olykor tétován belekap a Félkegyelmű is, hogy az előadás végén együtt öntözzék a deformált emberi testeket mintázó miniatűröket a tengerek kék vizével. Isten magányos, az ember pedig tragikus lény. Az abszolútum, vagy a végtelen úgy oldódott föl a vérében, mint tinta a vízben. Számára örökké Isten bizonyul a legveszélyesebb gondolatnak: Vele együtt teremt, és Benne adja át magát a Semminek.
(Kirilla Teréz)
