No hát, ez a napom rosszul indult. Hasogató fejfájásra ébredtem, talán a fáradtság lehet az oka, de semmi gond, hoztam magammal Pestről algopyrint. Hiszen Anca Bradu Antigoné-rendezését, úgy érzem, mindenképp meg kell néznem. A színpadon korhű díszlet, ízléssel és eleganciával berendezve, a színészek olykor ógörög táncot lejtve vonulnak a színpadon. Tömjénillat terjeng. A nagy párost, Kreónt és Antigonét alakító színészek mediterrán temperamentummal vitatkoznak egymással, s ahányszor tüzesebbé válik a vitájuk, nekem annyiszor hasogat a fejem, pirulák ide vagy oda. Végül kénytelen vagyok csendben ott hagyni az előadást, amit utólag is nagyon sajnálok. Leballagok a büfébe, megbeszéltük ugyanis Forgách Andrással, hogy ott várom majd egy interjúra. Most, hogy számomra az előadásnak hamarabb vége lett, bőven maradt időm. Megpróbálkozom kedvelt koffeinkúrámmal helyre hozni magam, némileg sikerül is, bár később, interjú közben, egy kérdés kapcsán lazán példálózom Beatricéval, mint Don Quijote kedvesével (!). Forgách András tapintatosan kijavít, talán Dulcinea… Igen, talált, süllyedt, s akkor erről egyelőre ennyit. Délután azonban már viszonylag frissen és üdén ballagok át a Víg Kamaraszínházba, ahol rögtön a kezembe is nyomnak a szervezők egy piros és zöld lapot, hogy azokkal lehet majd szavazni a show-ban. Valamikor elkezdődött, s most folytatódik.
Nyári Oszkár: A show folytatódik
Az előadásban, ezt végig érezni, inkább egy társadalmi feladat látszik körvonalazódni, mintsem emelkedett értelemben vett művészi. Egy szimpatikus roma fiatal fiú áll előttünk, aki bármelyik magyar fiú is lehetne. Ugyanaz a kíváncsiság, bizalom és élni akarás hajtja, mint bármelyik életkezdő fiatalt, s belsőleg ugyanolyan tiszta is. Noha intézetben nevelkedett, hátrányos helyzetét sem tekinti igazi, leküzdhetetlen hátránynak. Nem is történik vele semmi különösebben tragikus, nem válik rasszista gyilkosság áldozatává például, „pusztán” a hétköznapi rasszizmussal kell megküzdenie különféle helyzetekben (munkakeresés, tömbházban való lakás, szerelmi, baráti kapcsolat építése, tömegközlekedés során). És bár a darab szándékoltan nem súlyosságukat érzékeltetve beszél a beilleszkedési gondokról, sokkal inkább humorral és iróniával kezeli a hétköznapi rasszizmus abszurd megnyilvánulásait, a végeredmény mégis tragikusan lehangoló: a fiú sorsa kilátástalanná válik, ez a fajta rejtett, csak a „banális” arcát mutató idegengyűlölet is bőségesen elég ahhoz, hogy egy ember életét totálisan tönkretegye.
Az előadás után beszélgetést is szerveznek a téma kapcsán.
Estére Az emberi test után címmel a KULTer.hu kultúrportál szervezésében egy beszélgetéssel egybekötött irodalmi felolvasóestet láthattunk. Áfra János kérdéseire Németh Zoltán József Attila-díjas író, Bartók Imre prózaíró és Dr. Kalmár György válaszolt. Megtudjuk, hogy Németh Zoltánt, akinek korábbi munkái, például A szem folyékony teste és a A perverzió méltósága (2002) című kötetei is a test dezintegrálódásának problematikáját járták körül, főként a francia irodalom bizonyos szerzői ihlették, úgymint de Sade és Arthur Rimbaud. Főként ezen szerzők írásainak hatására tett kísérletet a bevett írásmód határainak lerombolására, belső utazásokat tett meg, melyek során tudatosan tette beteggé magát, hogy lehetősége legyen megfigyelni ezeket a folyamatokat – ily módon a test határait az egészség-betegség közötti átmenetek mentén próbálta feszegetni. A testi átváltozások problematikája már az ókorban is foglalkoztatta a művészetet, elég, ha csak Ovidius Átváltozások című ciklusára gondolunk. Egy fontos különbség azonban az ókori és kortárs művészet megközelítése között, tudjuk meg a fiatal szerzőktől, hogy az ovidiusi metamorfózisok egy kozmikus rendben nyerték el értelmüket, a kortárs testi dezintegrációs modellek viszont épp a korábbi defíniciós modellek széteséséről tanúskodnak. Az embernek a „normalitás” fantáziája által sugallt ideologikus és koherens modelljét kikezdheti például a perverzió, az emberi és növényi találkoztatása, a különféle sebészi és egyéb technológiák behatolása az emberi testbe. Végül a szerzők föl is olvasnak műveikből, Németh Zoltán legújabb verseiből, Bartók Imre pedig A patkány évéből, mintegy az ismertetett esztétikai ideológiáik illusztrálásra.
(Kirilla Teréz)
